Balassa Péter: Függőhíd (A Jelenkor Kiadóról)Vörösmarty tér, 1993. június 5-én

A Mellékszereplők, Lengyel Péter 1980-ban már megjelent, sok évig az akkori kulturhivatal által elfektetett regénye, az 1956 utáni egyetemista nemzedék tablóján keresztül a szerző legjobb erényeit mutatja be: a realitás és a meseszövés hallatlanul diszciplinált egyesítését, az átszemélyesítetten tanult írásmódot és atmoszférateremtő képességet és nem utolsó sorban azt az összetéveszthetetlen elbeszélő hangot, amit jóleső felismerni az író minden lapján, itt is, a Cseréptörésben és a Macskakő remeklésében egyaránt. Ide tartozik, s nem hiszem, hogy csak a gazdálkodás véletlene okozza mindezt, hogy együtt hallom vagy olvasom Lengyel és Pavic, Sándor Iván és Rylski, Kántor Lajos vagy az éppen most nem szereplő Nádas Péter politikai prózáját, esszéisztikáját, mindezek felelgetnek egymásnak s vitáznak egymással, összesimulnak és szétválnak, itt és most. Lengyel Péter 56-képe, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, amikor regénye készült, hibátlan, s a 89 utáni 56-kép és tárgyi tudás színe előtt kiállja a próbát, politikai-szellemi értelemben egyaránt. Ez nem kis dolog: ezek szerint lehetett akkor is úgy dolgozni, hogy – ha nem is mindent kimondva – az, ami kimondatott-kimondható, ne legyen hazugság. Itt jegyzem meg, hogy 80 táján egy kritikus – történetesen én voltam az – tévedett: nem tartotta annyira jónak ezt a könyvet. Élt tehát a kritikus kínos előjogával, aminek melléfogás a neve. Most újraolvasva ezt a művet, jókedvvel és nyugodt szívvel mondom ki: tévedtem akkor, a Mellékszereplők Lengyel eddigi oeuvre-jének egyik jó és erős darabja, igazi közép-európai, magyar történet, Lengyel Péter-történet, ráadásul tiszteli az olvasót – olvastatja magát, amire a szerző mindig is súlyt fektet (manapság nem túl gyakori erény, ezen a színvonalon).
A mostani könyvlistának unikális, a többihez nem hasonlítható és nem is kötődő darabja Földényi esszékönyve, mely Goya Szaturnuszának, késői művészetének nem csak elemzését,  hanem a szerzőtől megszokott, széles szakirodalomra támaszkodó kultúrfilozófiai körüljárását, vég és kezdet, utolsó, megválaszolhatatlan kérdések és formai megoldások különleges kontextusát mutatja be. Egyfajta hűségről szól mélyebben ez a könyv, mindahhoz, amit a modernség és a 20. századi szellemi kataklizmák művészi, formai spirituális forrásvidékének ismerünk, s ez: a romantika, ez a kimeríthetetlen, szekuláris lázadás a klasszicista-racionális metafizika ellen, egy másféle, már-már dekonstruáló metafizikai feszültség jegyében,
Az etikettől eltérően a végére hagytam Radnóti Zsuzsa Füst Milán-könyvét és Balla Zsófia veseskönyvét. Mert hát egyre inkább úgy érzem, végül is a női szellemiség, a női okosság, ami más és nem hasonlítandó, mert értelmetlen lenne, a férfiokossághoz, mondjuk így: az intuitív és éjszakaian pontos, a játszi és zeneien érzékletes, a jobb-félteke okosságának emancipálódása, a női gondolkodásmód önálló megjelenése kultúránkban talán a 20. század kevés számú pozitív fejleményei közé tartozik. Radnóti Zsuzsa harmadik tanulmánykötete, A próféta színháza, évtizedes kutatás eredménye, az elfelejtett és az ismert Füst Milán-i életművet nagyívű és akkurátusan teljes, szépen és következetesen kifejtett gondolatmenetben mutatja be, azzal a többlettel, amit egy évtizedek óta élvonalbeli, gyakorlati színházi ember, a jelentékeny dramaturg praktikus tudása jelent. A finom elemzéstől a világirodalmi párhuzamokon át a színháztörténeti vonatkozásokig minden lapja egy olyan, szerényen háttérbe húzódó, szívesen úgy mondanám: szolgáló ember portréját körvonalazzák, aki úgy mellesleg Füst-darabokat fedezett fel, s aki nehezen megszámlálható mai magyar dráma bábája és életre-előadásra segítője.
Hiába, nem megy másképp ezen a napon: minden összefüggni látszik mindennel – Lengyel Péter és Radnóti Zsuzsa hűsége, Földényi ezüstös romantika-kutatása és tudása, a függőhíd Kántor és Pavic, Sándor Iván és Rylski között, a függőhíd Szarajevo és Karabah, magyar szélsőségek és szomszédos terror-kicsapongások felett. Végül, de nem utolsó sorban Balla Zsófi barátném, jó levelezőpartnerem költői könyve említendő, a telitalálatos címmel: Egy pohár fű, mely arról a szuverén költői hangról, szenvedés és értés, értelem és szenvedély hidegizzásáról, geológiájáról és tektonikus mozgásairól beszél, a verstudás, a szakmai erő és a rejtett, szerintem mégis nagyon fontos játékosság fedett középszólamait is magába foglalva, amit hirtelennek látszó, valójában évtizedes költői készülődés virágba borulásának, írói-szellemi jelentékenység in statu nascendi látványának nevezek. Hogy itt a versformák és -típusok pazarló és mindig fegyelmezett gazdagságáról, belső, rejtett ívek, ciklikusság, kötetszerkesztés fortélyairól, a kifejezés panaszának fegyelméről meddig beszélhetne az, akinek most nem az lenne a dolga, hogy egy irodalmi vásáron, annak is kissé cirkuszi porondján beszéljen, mint nekem, azt igazán nem tudom, de valószínűleg napestig.
Kántor Lajossal kezdtem, Balla Zsófia költői hangfekvése csengesse ki most hát ezt a bemutatást, a függőhíd és a magyar irodalmi minőség és alkotóerő jelenkor-beli otthonosságának jegyében, Köszönet érte á Kiadónak; éljen soká, s főként legyen miből élnie, szolid jólétben, szellemi egészségben, felkavaró vagy éppen gyógyító könyveiben, kiadványaiban,