Balassa Péter: Árvaság. PrózaLengyel Péter: Mellékszereplők

Lengyel Péter előző könyvében, mely valójában később keletkezett emennél, a Cseréptörésben megmutatta már, hogy lényegében mindent, amit csak regényíró megtanulhat. Mostani, tehát korábbi regényével is ezt a meggyőződésünket erősíti. Mindent tud arról, hogy milyen következményei vannak egy adott téma kiválasztásának, hogy mit enged meg és mit nem egy bizonyos tárgy vagy nyersanyag. Tudja, hogy elsősorban a határokkal, a keretek adta lehetőségekkel kell számolnia, hogy az intenzitás fokozása: sűrítés, visszafogás, gazdaságos szelekció révén érhető el. Sokat tud a mondat és a bekezdés megszerkesztéséről, belső ritmikai viszonyairól, és a kontextusba való illeszkedéséről. Ismeri a motivikus munka, a motívumvezetés és –bújtatás különböző fogásait. Sokat, és esetenként az óvatosságig és a félsz vezette visszafogottságig sokat tud az arányokról. Lengyel illemtudó az olvasóval szemben, nem gyötri meg, jól nevelt. Ez a méltányosság erénye és korlátja egyszerre. Így lepheti meg olvasóját nem egyszer azzal a különös hatásmechanizmussal, hogy miután őszinte rokonszenvet és várakozást keltett, tárgyát valamiképpen végül mégis erőtlenné varázsolja. Olyannyira működik benne az arány parancsa, ezúttal talán gátló értelemben, hogy erejét, energiáját, „gátlástalanságát” veszti az előzetesen (az adott szöveg exponálásakor) ígért megvalósítás. Mindent tud hát, ami a nagysághoz kell, és mégis: nehezen okolható belső bátorság- és spontaneitáshiány állja útját egy akár kegyetlen telitalálatnak.
Nemzedékében talán legeredetibb fokon jó a memóriája. Lengyel Péter regényformájának fő motivációs motorja: az emlékezéshez, az emlékezethez mint fölidézéshez és megőrzéshez való makacs ragaszkodás. A Mellékszereplőknek is, akárcsak az előző regényeknek, az emlékezettel folytatott kemény, hálátlan munka és harc a legmlyebb formaelve. Utóbb megjelent művét azonban nemcsak folytatásnak tartjuk, hanem sokkal jobb, erőteljesebb műnek a Cseréptörésnél. Lengyelnál az emlékezetbe vésés mint megtartás: a forma mint magatartás egyúttal. A tlma megformálási módja: az életszemlélet módja. És egyszersmind ebben a szándékban rejlik könyveinek történelmi-szociológiai, alkalmanként politikai jelentése is. Ez a tartás, melyből nem hiányzik valami üdvösen régi vágású „anakronisztikus”, korszerűtlen hűség sem, önmagában is üdvözlendő.
A Mellékszereplők témája az ötvenes évekbeli és hatvanas évek eleji Budapestre vezet, amelynek egyetemi életéről kapunk szuggesztív keresztmetszetet. Lengyel felidéző és emlékeztető módszerének megfelelően igen fontos szerep jut a városrészletek leírásának, méghozzá úgy, hogy egyúttal történeti-politikai időt határoznak meg: funkciójuk telített. Kiemelkedő, hogy bravúros és fegyelmezett, pontos leírástechnikája révén olyan városkép-atmoszférát kapunk, ami részben szokatlan és elfelejtett mai prózánkban, részben pedig színvonala által Lengyel Péter egyik legerősebb írói tulajdonságát dicsérhetjük benne, amely önmagában is előkelő helyet biztosít számára újabb prózaíróink között. Ezen a történelmi és topográfiai helyszínen egy széthullástörténet zajlik, amelynek részesei a sztori jelen idejében egyetemi hallgatók, akiknek azonban az előéletéről (gyerekkor, lecsúszás, illetve kétes karrier) egyaránt sokat megtudunk. Lengyel a széthullást belsőleg ábrázolja, az okokra, az összetevőkre – ezúttal nemcsak a belsőkre – keres körültekintően magyarázatot, hármas időkezelésével. Ilyen módon az egyetemi évek alkotják a mű cselekményes törzsanyagát, amelybe betétek, közbeékelések, de nem afféle laza kitérők, ékelődnek. Emlékezet-felidézés és magyarázó értelmezés keresőpontjára helyezte tehát a történetét, az alakjait. Innen a könyvcím pontossága, és rezignált hangulata is: ők, Szász Erik és Orsolya, Dán Dóra és Madaras – mellékszereplők, „epizodisták” egy általánosabb és mélyreható mozgásban, változásban, mely többek között az emberi viszonylatok lassú és szüntelen kihűlésével, egy régi, alig megszilárdult budapesti életformának – a melegség, az egymás felé fordulás bensőségességének – a véglegesnek tűnő megdermedésével, barbarizálódásával, bizonyos kultúrviselkedési formák eltűnésével írható körül. Hűvös van ebben a könyvben, s ez a kitartott hőmérséklet (maga is írói erény): önmagában felelet arra az ifjúságra, mely adatott a Mellékszereplők alakjainak, és tiltakozás azzal a társadalmi szabály- és szabálytalanságrenddel szemben, mely évtizede vagy még régebben felhalmozódott, és amely csak mellékszerepeket biztosított Szásznak, Madarasnak, meg a többieknek. Ez a hűvösség és ez a statisztálás egy nem létező, vagy tűnőfélben levő porondon, szinte egyenesen kijelöli élettörténetük ívét, mozgásirányát, mely deklináló görbe, hanyatló processzus formáját ölti: eleve, pályájuk kezdetétől.
Ami a technikai megoldásokat illeti, mutassuk be elsőként az alakábrázoló motívumvezetés egyik szép példáját: A 3. fejezetben értesülünk Szász Erik disszidálásáról, annak a figurának a sorsáról, aki távolról a Hajnali háztetők Halász Péterére emlékeztet, ám tökéletesen megváltozott-megromlott életkeretek között. Ezt olvassuk: „’Kint maradt’. Aki valaha egy ilyen félmondatot hallott a barátjáról, tudja, hogy ezt csak ahhoz hasonlítható, ha halálhírt hall az ember.” A következő bekezdésben visszalendít a jelen időbe, a „kint maradás” előtti korszakba: „Azután, hogy Erik így belekeveredett ebbe az ügybe, hogy egyáltalán meg kellett jelennie a bíróság előtt, már számíthatott rá, hogy semmiféle állást Budapesten nem kap majd.” Két szakasszal később pedig, ismét a jövő időben: „s feltehetően magáról Erikről sem hallok néhány évtizeden át, amíg egyszer majd valaki elmondja, hogy Honoluluban találkozott vele, ahol jól megy sora, helikopterszervizt tart fenn – vagy kuplerájt Santiagóban, ékszerüzletet Luna City egyik külső dómjában, és még mindig mindent megért, ha magyarul beszélnek hozzá”. Bekezdés-cezura: „Ezerkilencszázhatvanegyben minderre nem gondol még Madaras”. Majd a fejezet végén: „EZ AZ ABLAK PISZKOS. 1957. DECEMBER 17. Erik ezt a felírást még nem láthatta ott az ablakon.” Az adott motívum, Erik jövőbeli sorsa olyan módon van fölvezetve, hogy a lineáris időrendet felbomlasztja, az elbeszélő nézőpontot váltja (egyes elsőből egyes harmadikba), miközben a történelmi, a politikai és a közérzeti kontextust is bemutatja, illetve fordítva: e kontextust résben az adott motívum teremti.
Lengyel eszköztárában fontos helyük van a neveknek, az elnevezéseknek. Valami különös, kimondatlan, megfogalmazhatatlan aurát képes kölcsönözni figuráinak, elnevezései és azok kontextuális használata révén, mint pl. Boncz Elemér (már-már beszélő név), Dán Dóra, Imreh Pongrác. Ilyen furcsa fénnyel vonja be a különböző orosz neveket és kifejezéseket is, mint pl. a Bábaága esetében. Bizonyára ezzel a fogással függ össze az az Ottlikra emlékeztető mód, ahogyan nagy gondot fordít a tartalomjegyzék megfogalmazására. A tartalomjegyzék amolyan beszélő munkatervvé válik, olvasót orientáló rejtjeles, önálló szövegösszefüggéssé a Mellékszerelőkben csakúgy, mint a Cseréptörésben. Egyszerre tölti be az előzetes szinopszis figyelemfelkeltő funkcióját, és a rezümészerű utólagos összegezés szerepét. A tartalomjegyzék is, akárcsak a nevek, sejtelmesen hangzó utalószavaival és mondataival önálló nyelvi alkotásként olvasandó; megítélésünk szerint nyelvileg talán a legerősebb rétege a könyvnek.
A tartalomjegyzék kezelése Lengyel egy másik fontos eljárására is rávilágít, arra, hogy regényírói módszerét reflexiók, egyenes, egyes szám első személyű narratív szerkezetek és más eszközök révén belekomponálja anyagába. A megírás módja a megírt szövegben tematizálódik. Ez a nagy hagyományra visszatekintő fogás, mely Lengyel esetben közvetlenül Ottlik Géza Iskola a határonjának (és más műveinek) „az elbeszélés nehézségeivel”’ kapcsolatos passzusaira utal vissza, végigvonul a Mellékszereplők teljes szövetén. Néhány példát említünk. Az első fejezetben (8. o.) közvetlenül ír a módszerről, melynek elővezetése már a 7. oldalon anticipációszerűen megtalálható, majd a fejtegetés után, a 10. oldalon visszatér és folytatódik a Philipp Marlowe-példán, kombinálva az egyes első személyű narrációhoz legközelebb eső figurának, Madarasnak a lófrálásaival, vég nélküli csatangolásaival Budapest utcáin, melyek mintegy a forma járataira is utalnak, szinte kijelölik azokat. Ez a hűvösen lázas, szinte mániás ténfergés egrészt az emlékezés, a fölidézés, az elrendezés formaeszméjére rímel, tehát maga is írásmód és anyag ötvözete. Másrészt történelmi hagyománytípust idéz, nevezetesen a Walter Benjamin leírta 19. századi flaneur Baudelaire-i és Flaubert-i magatartást, mely a modern regénynek talán legkülönösebb titka: ama férfi vagy fiatalember, akinek égen-földön semmi dolga (immár?), és mégis kimondatlan, titkos küldetéstől vezetve hajszol valamit Európa nagyvárosainak utcáin. Az új, a céltalan kalandregény toposza ez. Lehetséges, hogy ez a küldetés azonos azzal, amelynek paradox hőse tehát maga a regényszöveg?
A csatangolás ritmusa méri ki itt is a mondatok, a bekezdések tempóját, ritmusváltásait, aszimmetrikus lüktetését, ugrásait, továbbá a beszédhelyzet váltásait, végül pedig azt a sajátos betétes, kihagyásos eljárást, mely a cselekményfonál bújtatását, megszakítását idézi elő. Hiszen az elmondhatóság nehézségeiről, és az idő meg a feledés béklyózta történések megformálásának bajosságáról szól a könyv. Nem véletlenül: a modern regénypróza az idővel való szembenézés művészete, és az idő technikai eljárássá fordításával azonos. Az időkezelés, mely tehát a modern próza legmélyebb formaelve Flaubert-től Prouston át Ottlikig, kijelöli a motívumvezetés, a betétes eljárás stb. technikáját és megfordítva: e technikák összessége Lengyel mostani regényének, és egész írásmódjának központi formaeszméjévé válik. Ez a formaeszme talán így írható körül: az emlékezet bármilyen buktatókon és kerülőutakon történő működtetése nemcsak felidéző erejű, hanem a feledés és a feledtetés, ama híres magyar amnézia ellen hat, megtartja, ami megtartandó, újra elrendez, vagyis formál, tehát: ítél, ha nem is feltétlenül megítél. Elválaszt és megőriz. Az emlékezetbe mint az új identitás keresésébe és lehetséges megtalálásába vetett csendesen fanatikus hit, a visszaelevenítésbe helyezett mágikus, megerősítő bizalom tartja Lengyel írásainak építményét. A magános, kizárólag magukra utalt történelemárvák erélye és lankadatlansága néz vissza a Mellékszereplők lapjairól, és visszafogottan – olykor túlságosan is illedelmesen – rajzol ki egy okos, szomorú és nagyon makacs arcot.
Higgadt, arányos, helyenként mintaszerű írás ez a könyv. Ugyanebből, ugyanígy még több: még jobb lett volna. Várjuk és reméljük, hogy maga választotta, lehető legjobb mintáitól mégiscsak eloldódva – feloldódjon, megerősödjön és felizzon Lengyel Péter prózája.

1981.