Az Isten szerelmére! (1989)Zebra

(A ROMÁNORSZÁGI VÁLTOZÁSOKRA) Hittem mindig, hogy nem tudják majd lerombolni a falvakat, Kolozsvárt, a saját fővárosukat. A puszta földre pedig vissza fognak költözni az emberek, ugyanoda, világos új házat csinálnak. Szombaton írom. A nap, amikor még nem dőlt el. Szoríthatunk mi itt akárhogy, ők fogják eldönteni, a vérükkel, Bukarestben és Temesváron, Nagyszebenben, Brassóban és Aradon. A sajátunk az ő forradalmuk és az ő halálaik, nem csak azért, mert magyarok is hullanak.
Civil ruhás fiatal lány mellett Molotov-koktélsor a járdán. Rossz ipar ócska palackja benzinnel, kilógó rongydarab. Lazán kell bedugaszolni, tudjuk harminchárom éve. Ismerős.
(ISMERŐS) A rádió hamut szór a fejére: hazudott éjjel, hazudott nappal. Gyerek hoz kenyeret görnyedt futással a frontra. Hat forintért vettem a kenyeret a Bartók Béla úton. Dolgoztak a pékek, már november volt. Egész vekniket adnak be a tankokba a katonáknak, dolgoznak a pékek. A rádióból zene és géppisztoly-ugatás. Temesvár: nem tudni, ki lő kire erkélyről, háztetőről. Voltak ilyen napjaink. Hova ásták el a megkínzottakat? Bontják majd ők is az aszfaltot, keresnek alagutat, tömlöcöt, kínzókamrát? Nekik lesz idejük a végére járni, előttük mentünk. Máig nem tudom, hány halottunk volt. Ők már majd megszámolhatják. Tank mászik a bulevardulon, formátlan amőba, ellepték a polgárok, fent lyukas zászló – csak a három színe más. Nem a különbség számít.
(JELEK) Volt itt egy ország a szomszédunkban, ott, ha valaki az ötödik ükapjának is a szülőföldjén megszólalt az anyanyelvemen, életem hordozó anyagán, napi munkám eszközén, attól másodrendű állampolgárrá vált. Volt ilyen ország. Bízzunk.
Temesvár neve a TASSZ-nál, magyarul. A kölni, a hannoveri tévében magyarul. Erdélyi tanács, 50-50 százalék a magyar és román tag. A helységneveink újra. „Mi magyarok ott akarunk élni és dolgozni, ahol születtünk.” Kell ezt Európában mondani? Ahányszor kisebbségiek nyelvét elveszik, tőlem veszik el az anyanyelvemet. Minden tekintetben az önrendelkezést vallom. Kézdivásárhely, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy szabad – csak így. Megjelent az első forradalmi lap, két nyelven, a marosvásárhelyi rádió megkezdte a magyar adást. Miközben súlyos harcok folynak. Nem érzem még a győzelem szédítő ízét. Tudom, hogy az ő forradalmuk már csak győzhet. S még csak ez után gondolok majd az elkövetkezőkre: vajon a szabad szomszéd türelme méltó lesz e szabadságához? Lesz-e Bolyai egyetem?
Jogok a kisebbségeknek – a forradalmi ország első teendői között. Magyar gyógyszer- és élelemsegélyek. Magyar pap itthon: mindennek a fele románnak jusson. A magyar rádióból tudták meg az örömhírt. Sosem gondoltam volna, hogy a bukaresti televíziót fogom nézni naphosszat és éjhosszat – nem csak a magyar szóért. A hatalom az emberek kezében. A román hadsereg kíséri a magyar segély szállítmányait. Természetes szövetség: lakosság a lakossággal. Megváltozhat Európának ez a tája. Európa változhat.
Ma boldogok, amikor ezt írom, mert szabadok. Ma gyilkolják őket, eddigi másod- és elsőrendűeket – együtt.
Nem lehet mással törődni. A társadalmi megrendelés: „mindegy most, hogy milyenek a mondatok”. Asztalostól kérik, üssön össze hamar egy lócát, akármilyet, csak ülni lehessen rajta. Nincs ilyen, azt hiszem. Majd a mondat becsületét is elsodorják a nyomjelző lövedékek, kihantolt földmocskos testek a fehér lepedőn, megcsonkítva, szögesdróttal átkötözve, gyerektetem – és megcsal a szemem: azt akarja elhitetni velem, hogy végighasították, majd elnagyolt öltésekkel összefércelték újra.
Egyéni életstratégia: a vérfürdő ellen is regényt írhatok a legjobb hatásfokon. Most félrerakom, mégis. Nincs mód mintázni. Laza drótvázat felvonni, rádobálni durván az agyagot, levenni, simítani, miközben: emberekre géppuskáznak helikopterről, kórházban gyilkolják a betegeket.
Zűrzavaros halmazat: álmok valóra válása, remény, keserűség. Verhetjük a falat ököllel a magyar-román-szász halottainkért. Akiket éppen most mészárolnak. Rettegés: mit tesz még végvonaglásában a falnak nyomott vadállat? Halottak. Tízezrek? Ezrek? Miért? A nemzetinek hazudott torz eszme logikus kifejlete: a saját nemzet irtása, vakon, oktalan. XX. századi csúcstechnika.
Szórom a szót, ütöm a gépet. Nincs erő és idő a munka nagyobbik felére: kihúzni. Valamiféle sorrendbe rakom, ami van.
Középkori pillanat: kútmérgezőknek áll a világ. A honfi fűbe harap. Semmi sem hihetetlen. Meggyilkolták Tóth Sándor magyar sofőrt, segélyt vitt. Az ő hősi halottjuk. Jelentkezzenek az 55 teherautóval elindult emberek.
(RAGOZÁS. A MIENK) A történelmünk zajlik a határon túl. Káprázat: a magyar kormány képviseli a magyar érdekeket. Ahogy akkor. A külügyminiszter beszél, és azt mondom: a miénk. Úgy hozta a helyzet, a csillagállás, talán mindjárt szertefoszlik. Most: a magyar hadsereg vért ad, ételkonzerveket küldünk, mihelyt repülni lehet. Mi – ezt gondolom, először életemben arról a hadseregről, amelynek tartalékos hadnagya vagyok. Ki hitte volna, hogy még megérjük életemben? Az unokáim életében.
A magyar kormány elsőként ismeri el az emberek hatalmát.
(KÖZÖS) Kolozsvári román barátom úgy tud magyarul, hogy én is az anyanyelvének hittem. Felvételt kért a megbélyegzett létbe – nekem biztos nem volna hozzá erőm. Temesvár. Felkelő rekedten, magyarul: „Én román vagyok.” Romániai embert gondol, azt hiszem. „Itt kell lennem, az egész nemzetért csináljuk.” Aztán: „Román, magyar, nem számít.” Sanyinak hívják. Itthon: a lakosság tódul vért adni.
„Román civilek jöttek, géppisztollyal.” „Kinek a pártján?” „A mi pártunkon”, természetes hangon a fiatal, budapesti magyar.
(KOLUMBUSZ TOJÁSA) Harminchárom éve, az első Kolozsvár-járásom után találtam megoldási javaslatot két világháború rossz békéjére, nyomorúságunkra. A határ változtatása: háború. Nem akarjuk. Így pedig nem maradhat.
Hát majd nem változni fog, hanem eltűnik. Mesterséges vonalak, idegen anyag. Kiveti a földrész szervezete, varratot a műtét után. Akkor meg kit lehet majd arra kényszeríteni, erről vagy amarról, hogy ne a saját kultúrájához tartozzon? Egyszerű, mint a pofon. Addig meg már kivárjuk. Guggolva.
Az elveszett ember megkerült. Csoda érzés, mondja, magyarnak lenni Romániában ezekben a napokban, mert csak Magyarországban bíznak. Még ilyen nem volt. Mi az ő bátorságukat csodáljuk. Ma több varrat szívódott fel, mint egy fél század háborúi alatt.
Az ő vérük: magyar ügy. Európai ügy. Emberi ügy. Így a sajátunk, háromszorosan. Úgy gondoltam Temesvár után: Tőkés Lászlóval kezdődött, s ezért megint félhetünk – amíg a rémvilág áll. Ám, amikor győz a forradalom, akkor majd nekünk írja fel a szomszéd. Az élőláncban tíz ember közül kilenc román volt és német.
A közös gyötrelmünk évtizedei, közös halottaink tízezrei. Először ma: hatástalan a sovén gyűlölet bódító bora („különb vagyok amannál és semmit sem kell tennem érte – úgy születtem”). Minden hazugság volt, tudják – s akkor ez is. Emberibb a világ.
Ez az a perc. Ma megvan. Találják meg ők. Most az egyszer nem lehetetlen. Őrizzük meg mi, az Isten szerelmére, mint a szemünk világát. Éljünk vele. Szeretettel. Türelemmel. Úgy adjuk és kapjuk meg a minden nemzetet megillető türelmet mi magunk.

Budapest, 1989. december 23.