Az ismételhetetlen tanításaLengyel Péterrel beszélget Németh Gábor

„Aki az életét az írói pályára felteszi, ezt óhatatlanul a világ legnagyobb dolgának tekinti. Temérdek bizonytalansággal találkozik. Így előbb vagy utóbb a lelkiismeretét fogja gyötörni, vajon megtett-e mindent, ami csak rajta múlik, hogy a legjobbat nyújtsa. Ha bármely más, tisztes szakmát választ, szabómesternek készül, ápolónőnek vagy révkalauznak, akkor ott volna a tananyag, alapfoktól a legbonyolultabbig, elég volna a szorgalom, a becsületes munka. Nem akartam elfogadni, hogy e téren az én pályám halmozottan hátrányos helyzetű.”
(Lengyel Péter: Tolvajiskola, Magyar Napló, 1990. október 4.)

 

– Szótlan, zárkózott, az írásnak élő embernek ismerhetnek azok a kevesek, akiknek módjuk van a közeledbe kerülni. Igazi meglepetés volt számomra, amikor először hallottam arról, hogy író-iskola tanára lettél. Hogyan, miért kezdtél tanítani?
– Azért élek az írásnak, mert ez a dolgom. Minden regényírónak ez a dolga, minden ellentétes legendával szemben. Tanítani az írást: hozzátartozik a dolgomhoz, egyenesen kötelességem, ha egyszer lehet. Az átadható tudás minden természetes kultúrában nemzedékről nemzedékre öröklődik, éppúgy, mint az élettapasztalat.
Magyarországon nem volt természetes a kultúra. Az elmúlt harminc évben eszembe sem juthatott ez a munka, nem engedélyezték volna, hogy diákok közelébe kerüljek. Igazából mégiscsak harminc évvel ezelőtt kezdődött a dolog. Mindig folyamatosan próbáltam megtanulni azt, amit ebből a mesterségből lehet. Várj egy kicsit, megmutatom... Ez a jegyzetköteg egy része annak, ami az évek során összegyűlt. Prózai művek elemzése, mindig csak abból a szempontból, hogy nekem milyen tanulság adódott belőlük. Nekem, mert itt minden egyszeri és személyes,..
Az eredeti szakmám tanár, öt évig csak óraadásból éltem. Mostanában derült ki, hogy ennek az időnek volt haszna. Mindig is foglalkoztatott az a számunkra képtelen dolog, hogy Amerikában tanítják az írást. Először a Corvin Egyetemnek készítettem egy tervet – aztán nem lett Corvin Egyetem, és elfelejtettek válaszolni. Végül az ELTE Esztétika Tanszékének ajánlottam föl, ahol nagy örömmel fogadták és – mint Csalog Zsoltét is – meghirdették a kurzust. Írói műhely a neve, minden évfolyam és minden szak számára nyitott, vannak a csoportban elsőévesek, és vannak, akik már befejezték az egyetemet.
– Említetted az amerikai íróiskolákat. Mennyire ismered a módszereiket? Hatottak-e valamelyest az írói műhellyel kapcsolatos elképzeléseidre?
– 1982-ben ösztöndíjasként Iowában jártam, elmentem megnézni, hogyan csinálják. Ők sem tudnak mást csinálni, mint az itthoni kartársi beszélgetések résztvevői. Ott ült egy beérkezett író, aki az élete nagy részét írással töltötte, és hozzászólt – jól – ahhoz, amit a gyerekek írtak. (Ezentúl mindig a húszegynéhány éves felnőtt férfiak és nők értendők azon, hogy „gyerekek”.) Az egészséges kultúra nálunk valamikor azt jelentette, hogy van egy kávéházi asztal, ahova egy ismeretlen fiatal odaoldaloghat, egyedül vagy néhány évvel idősebb barátja segítségével, aki már járt ott, és megtörténhet az a csoda, hogy Schöpflin vagy, ne adj Isten, Babits Mihály elolvassa a háromoldalas novelláját. És hogyha olyan, akkor azt mondja rá – Ottliknak élete legnagyobb kritikai sikere volt, amikor Babits ennyit üzent –: „tetszett”. Korábban tudatosan elvágták azokat a hajszálereket, amelyek nemzedékeket vagy egy nemzedéken belül egyes embereket összekötöttek; amennyire én, az egyszerű polgár észleltem, a Belügyminisztérium foglalkozott a kávéházak korai zárórájával. Éreztem a magam bőrén, hogy milyen nagy szükség volna kézirat fölötti beszélgetésekre, felolvasásokra. Istentelen szerencsém volt, tizennyolc évesen találkoztam valakivel, akire felnéztem, akihez elvihettem az első novellámat. Elolvasta, mondott két szót: „Próbáld meg.” Az efféle találkozások szerintem szorosan a „céh” munkájához tartoznak. Azt tehetem: megpróbálom megteremteni a kávéházi beszélgetés lehetőségét azok számára, akik később indultak, vagy éppen most indulnak.
– Épp egy éve, e lap hasábjain írtál az írás taníthatóságának feltételeiről, határairól. Felsoroltad, amit nem lehet megtanulni: az akaraterőt, az alázatot, a kitartást, a jó és a rossz írás megkülönböztetésének belső készségét. Egy elegáns metaforával ugyan, de mégis, úgy érzem, megkerülted annak pontosítását, hogy mi az, ami mégis tanítható; a tolvajiskolát hoztad fel hasonlatként. „...a tanonc dolgozik, a vén csirkefogó itt-ott, ritkán, szakszerű megjegyzéseket lesz (...) S meg lehet nézni egyedül, közelebbről a múlt nagy csibészeinek egy-egy nagy húzását.” Ha lehetséges, hagyjuk el most ezt a hasonlatot, beszélj a dologról tárgyszerűen.
– Félek, hogy most is az lesz a vége, hogy megkerülöm, de ez pontosan tükrözni fogja a műhelyben folyó munkát. Ott ugyancsak előfordul, hogy van, amire nem vagyok hajlandó válaszolni. Ítélni, dönteni. Meggyőződésem, hogy – amint az irodalomban, művészetben nincsen olyan, hogy fő vonal – a prózaírásban sincsenek objektív igazságok, tudható, eleve helyes vagy helytelen dolgok, tételek és szabályok. Nem matematika – bár a matematika is sokkal közelebb áll a költészethez, mint ahogy hinnők. Íróvá az tesz valakit, amiben mindenki mástól különbözik. A nagy kérdés, hogy mit lehet tanítani abból, amiben senki máshoz nem szabad hasonlítani. Az egyetlen lehetőség, ha aki az asztal egyik oldalán ül, nem azt akarja átadni, amit ő csinál, ahogyan ő csinálja – amint átadhatja egy balett-táncos, egy síkköszörűs vagy egy gyorskorcsolyázó. Azt kell kihoznia a túloldalon ülőből, amit amaz csinálhat önmagából, optimális esetben.
Húszan járnak a műhelybe. Két héttel előre vállalkozik a terítékre kerülő írás szerzője, a kéziratot egy héttel előbb kiosztja, aztán, ha elérkezik az ideje, felolvassa és megbeszéljük. Általában nem tudjuk abbahagyni, az egyetemet bezárják, akkor beülünk egy vendéglőbe, és ott vagyunk, amíg ki nem rúgnak.
– A művészetek oktatása többnyire intézményes keretek között zajlik Magyarországon is, elég régóta. A Képzőművészeti Főiskolán aktot rajzolnak, fejeket mintáznak a növendékék, az akadémián Bach-fúgákat írnak a zeneszerzés-szakosok. Amit eddig elmondtál, azt jelenti-e, hogy az írásművészetben nem létezik objektíven leírható „techné”? Ha mégis van, akkor milyen, az előbb említettekkel párhuzamos módszerek alkalmazhatók a tanításban?
– Azt hiszem, hogy nem nagyon van ilyen techné. Egyrészt azért, mert nagyon szerteágazott a próza. És mégiscsak azt kell megkeresni, hogy van-e valamiféle párhuzam. Vannak lehetőségek, nem fogom megmondani, hogy melyek ezek. Végül is vannak magánügyek: az, hogy ott mit csinálunk, a mi magánügyünk, huszonegyünké. A módszereket amúgy sem tudnám ajánlani senki másnak, személyesek. Ez az egyik legfontosabb tanulság: az óra olyan lesz, mint akik csinálják, a gyerekek, meg aki az asztal másik oldalán ül.
Sokszor épp az a legfőbb mondanivalóm, hogy mit nem lehet szabállyá tenni. Mert az a tapasztalatom: az irodalomban egyetlen szabály létezik, hogy nincs szabály. Az eljárásmódokat, az algoritmust lehet közösen megfigyelni, mindig az eleven szövegen.
– Éppen erre próbáltam rákérdezni. . .
– Igen, ez is csak körülírás, Könnyen el tudom képzelni, hogy akad, aki azt mondaná: márpedig ezt így és így kell csinálni. Hozzá biztosan mások mennének el.
– És „az öreg csibészek nagy húzásainak” tanulmányozása?
– Felkészültem erre is, mielőtt elkezdtük volna a közös munkát. Nem maradt rá idő. A gyerekek érthetően azt szeretnék, hogy az ő munkáikkal foglalkozzunk. Amúgy: általános szabályunk: a műhelyben semmi sem kötelező. Ha valaki azt mondja, hogy én nem szeretném felolvasni az írásomat, akkor nem olvassa fel, Megkérhet valaki mást. Az viszont – az első tervemben leírtam – természeti törvénye a szakmának, hogy mindig van önként jelentkező, több is. Folyamatos időhiányban szenvedünk.
– Azt gondolom, mégiscsak van valami, ami számonkérhető egy íráson, anélkül, hogy minősítenénk; egy, a techné fogalomkörébe utalható tulajdonság. Ezt, jobb híján, pontosságnak nevezem. Ez a pontosság nem mindig grammatikai természetű, például a képalkotás belső törvényeinek való megfelelést is értem rajta. Egyetértesz ezzel?
– Lényegében igen. Két része van a műhelymunkának. Először általában beszélünk az elemzendő írásról, aztán részletesen. Ez szintén nemcsak nyelvi vagy stiláris elemzés. Valahol a kettő között van az, amire utaltál, Itt aztán végképp bebizonyosodik, hogy ez nem tanítás, hanem közös munka. Nagyon jó érzés az, ha nekem meg van jelölve a kéziratpéldányomon tizenkét hely, és abból tizet elmondanak előlem. Ha csak közlekedési rendőr vagyok.
– Összefoglalható-e úgy, amit eddig elmondtál, hogy abban a lehető legteljesebb szabadságban, ami az írás egyetlen szabálya, a műveken a saját törvényeiket lehet és kell számon kérni?
– Másképpen: egy embernek a saját törvényeit. Valamit még el akarok mondani. Egyrészt nincs ítélet, mert nincsenek abszolút igazságok, másrészt mégis elég biztosan tudható, hogy X az jó és Y rossz – ennek nemhogy nincs köze a hivatalos sikerekhez, hanem inkább fordított arányban áll velük. Az elmúlt évtizedekben az volt az egyik biztos jele annak, hogy itt nem jól mennek a dolgok, hogy akik döntöttek, általában nem tudták megállapítani egy szövegről, hogy jó-e vagy sem. Voltak külső értesüléseik, hátsó gondolataik. A szöveg tárgyát még csak felismerték, ezért is vált minősítéssé valami, aminek semmi köze az irodalomhoz. Annak idején egyenesen felszólítottak, hogy jelentkezzem a Móricz Zsigmond-ösztöndíjra, kérjem, meg fogom kapni. Mondtam, hogy nem jelentkezhetem. Ki van írva, hogy munkás-paraszt témával foglalkozó írásokra adják. Amit csinálok, az nem foglalkozik se értelmiségi, se munkás, se paraszt témával. Regény. Visszatérve a műhelyhez: azt is tanuljuk egymástól – a szöveggel dolgozva –, hogyan válik el egymástól, ami tetszik és ami nem.
– Kevés izgalmasabb lehet annál, mint megismerni egy új nemzedék gondolkodásmódját. Milyennek látod őket?
– Mikor elkezdtem ezt a munkát, igen tapasztalt, okos emberek figyelmeztettek, hogy a mai egyetemisták nem dolgoznak, nincs becsvágyuk. A tévén nőttek fel, beülnek az órára, passzívak, várják a műsort. Az ellenkezőjét tapasztaltam. Az egész műhely sikere rajtuk áll. Okosak, tehetségesek, erkölcsösek, érdeklődőek. Határozottan bátrak is. A mai helyzetben, mely másképpen nehéz, mint az egyértelmű politikai cenzúra éveiben.
– Az irodalom magyarországi presztízse régen kibékíthetetlen lett volna az írás taníthatóságának gondolatával. Jelzi vagy előlegezi-e az irodalmi élet szemléletváltozását az író-iskola ténye? Váteszek az iskolapadban – ez néhány éve még elképzelhetetlen lett volna.
– Az „irodalmi életről” nem tudok nyilatkozni, nem is fontos. Én sose gondoltam másképpen. Hogy a tanulás ne volna az írói mesterség része? Marhaság. Beszélünk. Gyakrabban kiderülhet, ami alkalom hiányában esetleg csak egy évtized véletlenei nyomán kerülne elő.
– Mit gondolsz a profizmusról?
– Azt, hogy ha nem is egészen olyan értelemben, ahogyan például a sportban, de használható fogalom az írással kapcsolatban is. A mesterség elég nehéz, nagy elődök árnyékával kell versenyezni ahhoz, hogy csak az csinálja, aki teljes életét szánja rá. Ezt nevezem profizmusnak. Nem lehet senki „vasárnapi író”. Természetesen a legtöbben kénytelenek az írói munkát összeegyeztetni valamely pénzkereső foglalkozással. Ez azonban csak annyit jelent, hogy eltartom a regényírót. Tehát, hogy nem a Ford alapítvány adja az ösztöndíjat, hanem én, nekem. Soha nem az írással kerestem a kenyerem, ha netán a végén mégis fizettek valamit, az meglepetés és ajándék volt.
– Talán csak látszólag ide nem tartozó az utolsó kérdésem. Ottlik egykori jóslatára – „Irigyellek. Ti egyszer már majd szabad országban fogtok dolgozni” – 1990 októberében a remény jövőidejével válaszoltál. Azóta eltelt egy év. Válthatunk-e igeidőt?
– Bármennyien és bárhogyan igyekeznek is, bízom benne, hogy a szó szabadságát már nem lehet eltörölni. Nem részügy. Nem is véletlenül dolgoznak ellene minden erővel. Amennyi marad a szabad szóból, annyi marad az ország szabadságából. De hát én derűlátó vagyok a beboruló ég alatt.