Az író, a nyomozó és a kasszafúróVig Mónika beszélgetése Lengyel Péterrel

„A detektív olyan valaki, aki néz, figyel, keresi a gondolatot, ahogy gázol a tárgyak és események zűrzavarában, az eszmét, ami mindezt összetartja, ami mindennek értelmet ad.
Lényegében az író és a detektív felcserélhetők egymással.”
(Paul Auster: New York trilógia, Budapest, 1991.)


M. N.: Négy éve megjelent regénye, a Macskakő azoknak a regényeknek a sorába tartozik az utolsó öt évben a magyar irodalomban, melyek műfajukban voltak szokatlanok: megjelölése szerint „detektív regény”. Önnek volt már egy „sci-fi”-je is, az Ogg második bolygója (1969). Hogyan alakulnak ki ezek a műfaji választások?
L. P.: Visszakérdezhetek? Úgy gondolja, hogy valóban detektívregény?
M. N. : Ez nyilván attól függ, hogy mit értünk detektívregényen, és hogy milyen hagyomány felelevenítéseként látjuk ezt a könyvet. Én pontosan ezeket akartam egyébként kérdezni magától, hiszen ez a látszólagos detektívtörténet nyilvánvalóan nem ugyanaz, mint Arsène Lupen vagy Vidocq, ha a műfaj őshagyományainál maradunk. Akkor pedig?
L. P.: Hadd mondjam el mindjárt: egyáltalán nem az történt, hogy nekiálltam volna detektívregényt írni. Írtam a könyvemet, és elég előrehaladott szakaszba jutott már, amikor a címe megszületett. Nem sokkal a befejezése előtt. Azután ráírtam azt, hogy detektív, és külön szóban, hogy regény. A különírás fontos, máris idézőjelbe teszi az egészet. Némi gondot okozott, hogy nem csapom-e be az olyan olvasót, aki valami rendes krimit akar vásárolni. Ezért igyekeztünk úgy megcsinálni a könyv borítóját: a címet, a fényképet – mely apámat ábrázolja, bár sokan hiszik, hogy én vagyok –, hogy első látásra világos legyen: az olvasó az ellentétek és kettős jelentések könyvét tartja a kezében. Az egyik ilyen ellentét a cselekmény két fő szólama egymásnak feszülése.
M. N. : A kalandregény és „magas” irodalom meg szerintem a másik: pont ezekről akarom kérdezni. Csak még visszatérnék a borítóhoz: a Macskakő fedőlapja kifejezetten szatirikus, mintha műfajparódiát takarna.
L. P.: Az, hogy paródia volna, nem jutott eszembe. Hogy idézőjelben, az igen. A könyv kvázi 1896-os, egyfelől egy valóban 1896-os történet-réteggel, másfelől a `80-as években játszódó másikkal. De a kettő: egy történet.
M. N. : Igen, de egy izgalmas eseménysor kortablóval együtt nem kell hogy feltétlenül nyomozási alakot öltsön fel.
L. P.: A nyomozás megtalálható a Cseréptörés című regényemben is, ott egy úgynevezett „magánesetre” irányul. A Macskakőben két komoly professzionalista áll szemben egymással: a rendőr és a kasszafúró. Érdekeik ellentétesek, de a betörőbanda és a detektív agyának működésében mégis rengeteg a közös elem: ha jól megnézzük a dolgokat, mindegyik a legjobb a maga szakmájában.
M. N. : A betörő és a nyomozó egymásra utaltak, ez világos, de mi van az íróval? Mi a közös ő és a nyomozó, sőt, a betörő között?
L. P.: A regényírónak is megvan a maga mestersége, melyet ilyen vagy olyan fokon gyakorol. Kartársa a másik kettőnek – a maga módján.
M. N. : Az Ön generációjának regényeiben egyébként nem ismeretlen a nyomozás mint módszer: a múlt elhallgatott eseményeinek, érzéseinek elő­ bányászása a tisztánlátás érdekében.
L. P.: Valamennyiünknek egy nagy darab hazugságban illett volna élnünk. És ha az ember egyáltalán dolgozott és létezett – például könyvet írt –, azzal azt vállalta, hogy megpróbálja folyamatosan karban tartani a kultúrát, őrizni a kultúra folyamatosságát, szemben minden hivatalos szándékkal. A karbantartás egyik fő eszköze az igazság kiderítése volt: nem hagyni, hogy eldugják előlünk az életünket.
M. N. : A tisztánlátás, az igazság kinyomozása mellett a kvázi detektívregény azért is érdekes, mert kaland van benne. Kaland, tehát izgalmas, lendületes, sodorja előre az embert. Az Ön regénye mintha a „magas” és a kalandos irodalom közötti határt is megpróbálná átjárhatóvá tenni.
L. P.: Ha úgy látja, azt nagyon fontos eredménynek tekintem. Ha volt előttem valamiféle kitűzött cél a munkám során, ez volt az. A művészet sok esetben rágós, unalmas, amit pedig fogyasztanak, az jobbára vacak, felszínes, s egyre sűrűbben az emberek legsötétebb indulataira sandít. Olyan könyvet akartam írni, amely egyszerre irodalom és letehetetlen olvasmány. A feladat megoldhatatlan, már ezért is érdemes belevágni. Az egész alkatommal ellentétes volna, hogy másnak valaminő szabványviselkedést előírjak, mégis úgy tekintem, hogy egy magamfajta írónak az lenne a dolga, hogy a művészet és a kultúrának nevezett tömegfogyasztás közötti szakadékot megszüntesse. Vissza kellene térni a paradicsomi állapothoz, ami a Boccaccio-novellák vagy Dante idején egészen természetes volt: aki olvasott, az a kor legszínvonalasabb művészetét olvasta. Aki zenét hallgatott, a legjobbat hallgatta. Tudom, hogy ma három-négy nagyságrenddel magasabb a fogyasztók száma. És mégis: ha azt az állapotot újra elérhetnénk – jobbak volnának az emberiség kilátásai arra, hogy túlélje az ipar utáni korszakot.
M. N. : Ki a kedvenc írója? Akiben ugyanezt a szándékot véli felfedezni?
L. P.: Nem kell ahhoz feltétlenül ugyanez a szándék. Mégis eszembe jutott – nem nagy dolog mindjárt Ottlik, aki számomra a század magyar prózájának csúcsa. Könyveit újra és újra el kell olvasni ahhoz, hogy a mélyükre hatolhassunk– az első olvasásnál könnyen elsodor a cselekmény. Egy másik világból: Vonnegut. Nagyra tartom. Egyszerre mutatja fel az érme két oldalát; fájó abszurd humora pedig mély bölcsességet öltöztet bohócruhába. Egy jó darabig underground író volt, a finom irodalmi világ nem vett tudomást róla, egyetemisták olvasták makulatúra-papíron, puhakötésben. Az ötös számú vágóhíddal tört át az úgynevezett magas irodalomba. S talán ide tartozik: továbbra is habozás nélkül hiszek a könyv, az olvasás jövőjében, nem gondolom, hogy a videó miatt vége lenne a Gutenberg-galaxisnak.
M. N. : Ezt a hitét most jónéhányan hétről hétre érzékelhetik: tavaly szeptembertől tanít a pesti bölcsészkaron, írást. Látja-e nyomait hallgatóiban az említett áthidalási szándéknak?
L. P.: Nem azt tanítom, amit én csinálok – ez a műhelyünk egyik első szigorú szabálya. A legtehetségesebbek, akikből azt hiszem, menthetelenül író lesz (vagy már azok), nagyobb részt nem az ezotériára, irodalmár-visszhangra figyelnek. Egy külföldi példát szoktam idézni erről: a francia prózát jelenleg erősen átjárja a panasz hangja: milyen jó is lenne az új regény után még egyszer elbeszélni.
M. N. : Van egy álnaiv zárókérdésem. A filmek kapcsán sokat beszélnek mostanság arról, hogy a kelet-európai filmnek váltania kell, mert a szabadsághiányos állapotban született remekművek rejtett szimbolikája, a benne ábrázolt sajátos mikrovilág a nagyvilág számra nem érthető (más kérdés, hogy ki mekkora erőfeszítést tesz a megértésre). Hasonló-e e helyzet az irodalommal? Az elmúlt negyven évben kifejlesztett sorok közötti írás. a bekódolt vágyak és üzenetek mesterségének tapasztalatával mit lehet most kezdeni?
L. P.: Az életemben, a munkámban harminc évig tartott ez a szakasz. Az egész idő alatt arra törekedtem, hogy a hatalom ne szabhassa meg, mit csinálok, úgy írjak, mintha szabad országban élnék. Ez azt is jelentette, hogy ne az ellenük való küszködés őrölje fel az erőimet. Ha arra fordítom szellemi energiáimat, akkor már ők határozzák meg a létemet. És milyen az élet: van a Macskakőben egy részlet a magyar miniszterelnök 1958-as kivégzéséről, melyet – emlékezetből idézem – „a fockározó világbajnokság idejére tettek, mert akkor majd a nép a gömbölyű bőrrel meg az aranylábú fiúkkal lesz elfoglalva – és megúszták.” Amikor elkészült a könyv, 1987-ben, attól tartottam, hogy még a nyomdában is megállíthatják egy-két ilyen helyre hivatkozva. Azután, mire megjelent, a pártnapilap kolumnás kritikája egyebek közt ezzel a mondattal dicsérte. Történt közben egy és más.
M. N.: De ezt a felhalmozódott tapasztalatot meg fogják érteni Európának a nyugati felén is?
L. P.: Másról van itt szó. A nyelvről: Weöres, Jékely, Pilinszky sem került bele a világirodalom „folyamatába”. Ennek semmi köze a vasfüggönyhöz. A háború előtt átjárhatóak voltak a határok, mégis, kit vettek észre? Zilahyt, Harsányit. Én úgy tekintem, hogy magyar író tartósan tizenötmillió olvasónak beszél – nem kis dolog. (Az írólaphoz: 2008-ban magyar világsikerek után persze már más a helyzet – L .P.)
M. N.: Nem érzi tehát, hogy tapasztalataiból bármi is hiábavaló lett volna?
L. P.: Semmiképpen sem. Annyi változott, hogy most másképpen kell küszködnöm azért, hogy a munkámat megvédhessem.

 

Lengyel Péter új könyve, a Holnapelőtt című „nem-regény”, az 1989-91-es évek szellemi naplója a könyvhétre jelenik meg a Jelenkor kiadó gondozásában.