Az elbeszélés ravasz trükkje - Lektori jelentés Mészölyről (1991)Zebra

(CHARLES DE GAULLE LÉGIPÁLYAUDVAR, PÁRIZS) Meghívtak Franciaországba. Néhány nap alatt nagyszerű emberek, új tapasztalatok a tágabb világról.
A szemnek: ál-orosz cigánymuzsikusok egy sosemvolt történelem színes selyem rubaskáiban a kivilágított esti kastélykertben. Az ízlelőbimbóknak villásreggeli és polgármesteri fogadás, francia parasztkonyha lakomája, négy pohár a terítékben, és a bordeaux-iak válogatta legjobb borok.
Lányok a könyves standok körül, spanyol polgárháborús harcos, gomblyukában az ellenállás piros jelvénye, ismerőse a Semprún regényben és az Európa kiadó nagykörúti folyosóin felbukkanó Szekeres Györgynek, borismerő – connoisseur. Magánember szabadságú diplomata, akinek véleményére az Ötödik Köztársaság elnöke hallgat. Felolvasás, elvégeztem a munkát, érezhettem, hogy nem hívtak hiába, tettem, amit tenni kell.
Volt mégis két óra abban a néhány napban, amely mindezeknél többet számított. Két gép között várva a reptéri kávézó asztala mellett. Mészöly Miklós, mintegy az időt kitöltendő – mesélt. Előkerültek szekszárdi emberek, háborús pillanatok. Kérdezett, önmagától. Most elolvastam az új könyvét, az összes válasszal.
(RITKASÁG-ÉRTÉK) Talán máskor is így érezték honfitársaink, egészen más természetű korokban, történelmi időkben, egészen más körülmények között. Talán nem volt igazuk és nincs igazam. Talán minden ember életében természetes jelenség, hogy az évek múlásával, a személyiség kristályosodásával mind kevesebb regény, színdarab, mozi darab vagy zenedarab mond soha-nem-ismert újat. Mert megéltünk már egyet s mást. Mindenesetre: hosszabb ideje folyamatosan az a benyomásom, hogy ritkán találkozom olyan könyvvel, a magyar vagy a világirodalomból, amely számomra esemény volna. Kielégítené a minden emberben alvó, sokszor ködös éhséget a mesére, az új történetre; külsőre és belsőre. Mely ott, a lényünk legmélyén hagy nyomot, ahol a maradandó dolgok zajlanak. Úgy, ahogy most Mészöly Mese az úrfiról és a mosónő lányáról című kötete.
Rendkívüli változata a mesének. Töredelmesen be kell vallanom, hogy olvasóként súlyos személyes korlátom van. A fikciós prózai műfajok közül amúgy istenigazából a regény érdekel, s abban aztán mindenevő vagyok: falom a kovboj-regényt és a magasba-szálló ezoterikusat. A novella, tárca, más rövid műfajok nem igazán izgatnak, nem ugyanazt jelentik. Vannak kivételek. Mándy. Borgés. A maga száznyolcvan fokban eltérő módján mindkettő a mindent pakolja be öt vagy negyvenöt oldalba. Mások is, mindig azok, akiknél a novellának mégiscsak épülete van, nagyszabású íve és lélegzete. Ehhez nem hosszúnak kell lennie az írásnak.
(LEXIKON ÉS ÍTÉLET) Irodalmi est, felolvasás, párbeszéd a hallgatósággal egy dél francia kisvárosban. Az estet vezető kiváló Víg András egyebek közt az ezerkilencszázhatvanötös magyar irodalmi lexikonnal mutatja be Mészölyt. Elmondja, minő kor volt az az életünkben, s rögtönzött fordításban ismerteti, hogy az a lexikon sorra ilyeneket írt róla: „... különös, bizarr légkör ... irracionalizmus, egzisztencializmus... írói világának komorsága ... az élet derűs színeiből, biztató eseményeiből s általában a közvetlen társadalmi jelenségekből csak keveset ábrázol... nyugtalan, vívódó, magányos... elvont szemléletvilág.” Vendéglátóink várakozással hallgatnak. Egyszerre világossá válik, külön meg kell mondani nekik: kérem szépen, e szavak: bizarr, komor, vívódó, nyugtalan és magányos, nem egyszerű jelzők egy emberről, aminőnek hallani tetszik. Ezek a mi világunkban a kiadás, az élet és a munka lehetőségét gátló ítéletek voltak. Aha! Ez nem jutott volna eszükbe.
(VÉGLEGES VÁLTOZATOK) Ajándékot kaptam, lapozhattam a Mészöly-hagyatékban. Nem bízza másokra a műfaj és tartalmi megjelölést, maga nevezi így a könyvét: Végleges változatok a hagyatékból. Minden olvasója kapta ezt az ajándékot a köztünk élő szerzőtől, kézbe-venni-öröm könyvben, nyomtatva – ahogyan kell.
A mű kerek, nemigen lehet hozzátenni bármit, a puszta ismertetésben sem, ahhoz, amit szerzője már bele- és ráírt. Udvarias az olvasójával. Egészen pontosan azt kapjuk a kezünkbe, amit ígért.
(VÉGLEGES) S persze, álljunk meg: nem pusztán udvarias. Önző is, az életmű képviseletében. Csak hát olyan dolog ez, mint a szerelem: amikor ad, ugyanazzal a mozdulattal maga is kap. Azt kapja, amit ad: hogy olvashatjuk – befejezett formában. Úgy, ahogy a legilletékesebb – sőt, meg merem kockáztatni, irodalomtudósok neheztelésével számolva: az egyedül illetékes rendezi, lezárja.
(KISPOLC, NAGYPOLC) Legalább háromféle műfaj – kivételesen egységes kötet. Vezérmotívuma olyan erős, hogy minden formai, kor-, tér- vagy tartalom-meghatározta azonosságnál jobban egybeforrasztja. E motívum, s mondhatjuk magyarul, indíték: hogy a terveit ne hagyja befejezetlen, ebek harmincadjára, kandi idegen tekintetek, hivatásos bogarászok kénye-kedvére, műként adja a kezünkbe őket.
Rálehel egyet a minden valódi írói élet során átláthatatlan halommá gyűlő ötletre, képre, mozzanatra, álomra és sejtelemre s a paradoxonok paradoxonaként a befejezetlenségből varázsol teljességet.
Két kisregény vagy nagynovella: a Pannon töredék, s a címadó Ballada az úrfiról és a mosónő lányáról. Akkor jön a Negyvenhat videoklip, majd a Finita egy – Finita kettő. Nincs kétszáz oldal az egész könyv. Mintha a kezünkbe adott olvasnivaló tárgyi valójában is hangsúlyozni akarná: az elbeszélés felkarolt terepének nagyságát épp a szerény terjedelem ellenére fogja megoldani, a korlátok látványos előnyre változtatásával.
(TÖRTÉNELEM) A Pannón töredék nem töredék, természetesen, a többi írás sem az; alcím és cím írói fogás, azt hangsúlyozza, hogy a teljes műveknek új nagyságrendű formáját tartjuk kézben.
Családi mese – ne keressük, hogy a könyv borítóján névvel szereplő személy családjáé-e vagy sem, mindegy, az ilyesmi nem szépirodalomhoz méltó szempont, ha egyszer egy történet, bármely történet Mészöly kezén átment, akkor úgyis ezer felülettel szikrázó gyémánttá változik. Az ország, mindig. Az ónagyanya, ki háromnegyed évszázadon át emlékezik. Picinyke. „Pannóniában minden másképp bomlott ki, másképp hervadt el. Itt csakugyan kicsi volt minden, jószerivel törpe, legfőképp az ország, bár ravasz trükkökkel ezen még lehetett segíteni.” Szemünk előtt valósul meg a ravasz trükk: az elbeszélés.
Ballonkabátos műegyetemista a forradalom évében (azt kérdezte valaki a francia hallgatóságból e szóra: ilyenkor, ha évszámot nem mondanak, melyikre gondolnak a magyarok? 1956-ra. 1956 óta). Lebegtetett leszbikus kamasz szerelem. Felnőtt szerelem. „Balthazár Péter most csúszik lejjebb a pléden, hogy arányba jöjjön Annácskával.” Felizzik a könnyeden incesztuózus, súlyosan verejtékes ostrom, mellyel nagybácsikája venné be a leányka erényét a liverpooli pléden – a kötet egyik csúcsa. A családtörténet részletes, kidolgozott. „...ahol az első Tompos 1672-ben megvetette a lábát. Jelentős év – az oszmánok ekkor foglalják el Podóliát Lengyelországtól, és még sejtelmük sincs, hogy ezzel az ünnepelt hódítással éppen az összeomlásuk előestéjén érik el birodalmuk legnagyobb kiterjedését.” Magyar olvasója, nem tehetem, hogy ne gondoljak egy minapi afganisztáni bevonulásra, melyből olyan szorosan következett a mi történelmünk fordulása. S e könyvben minden gyermekszülés, piknik és csók és halál a magyar táj és a történelem vásznának háttere előtt zajlik, a magunk életének tágabb mezejéről nem enged megfeledkezni.
(BEVÉGEZTETETT) Mese a kálózdi gyilkosról, akit meg kell hallgatnunk mert „mikor kivezették a bitófához, s a nap éppen kelt föl – küllősen sugarazva magát, mint egy birodalmi jelvény – úgy ellágyult, mint a frissen köpült vaj. S képes volt azt mondani, hogy akárhogy történt is – ez gyönyörű!” Finita egy. Bevégeztetett, egy. Vége egy.
Az istálló. E földhözragadt építményből indul, s elér az időhöz és a térhez, az emberhez és történelemhez, a természetes és az erőszakos viszonyához. A falak nála „lemondanak az autokrata nyílászárókról és rögeszmés tömítésekről...” Filozófiai traktátus három oldalon. „... ezt azonban nem elég magyarázni, látni kell.” De hát látjuk. Író mondja, úgy mondja. Már megint: a fél novellát kellene ideidézni, az egészet. Finita kettő. Befejezett kettő, teljes kettő.
(HATVANNÉGY KLIP) Számomra, jelen olvasója számára a kötet megoldásainak kiteljesedése, saját műfaj, mint a Hemingway vignettái a Negyvenkilenc történet között. Pontos történetek. Bennük valósul meg legtöményebben a szándék.
Meghív a műhelyébe, agyába-lelkébe-életébe, felkínálja a látványt: hogyan működik az az ember, aki az életét rászánta arra, hogy szóljon. Mások helyett is, akik nem tudják képpé-szóvá varázsolni a magukban kavargó életet, a közlés-mesélés vágyát, a segélykiáltást.

MAI
Közös szállodában egy csángó tanárral.
Iasiban tanít a Politechnikán. Sportoló, labdarúgó. Nyelvileg éppen félúton, magyarul már alig, románul inkább a szaknyelvet.
Együtt vacsorázunk.
Két menüt végigeszik.
Az ágyban is eszik.
Hátborzongatóan elégedett.
Sokat nevet.
Mikor rájön, hogy a logarléc használatával nem vagyok egészen tisztában, hajnali háromig magyarázza lelkesen.
»Az a civilizáció, ha van enni elég.«
Mondja elalvás előtt.”
Ezzel, kérem, nem idéztem egy műből, ez a maga a mű. Magában és hatvannegyedmagával.
Hatvannégyszer látom magam előtt a feldolgozandókat: kisnotesz, nagynotesz, szállólap, cédulakupac, spirálfüzet, munkaterv, fecni, álom. Ne tessen félreérteni: a külső szememmel soha sem láttam; lehet, hogy ez az író egészen másképpen dolgozik, géppapírhalmazon, vernisszázs-meghívók hátoldalán, újságszélen vagy gyufaskatulya-címke tiszta felületén őrzi jegyzeteit. A körmén, olyan tintával, melyet csak ő lát az arravaló infravörös szemüvegével. A fejében csak, különb s különb kis és nagy polcokon.
Magyarázatát illenék adni az elnevezésnek – mit jelent a klip az írott műben. Nem mondhatom azt, hogy hatvannégy novella – hisz tán ugyanannyi regény. A külső osztályozás, hagyományos műfaj-skatulya értelmét veszti. Az egyetlen út: megmaradni az ő elnevezésénél, s esetleg végiggondolni, mi is a ma-holnap folklórjának ez a szerénytelen terméke, a videoklip, ha a képernyőről tör ránk harsány zajjal, kéretlenül. Pontosabban: mi lehetne eszményi megvalósulásban, a holnapok során, slágeren túl – ahogy láthatjuk már a mozi legnagyobbjainak egy-egy magafeledt képsorában. Klip: száznyolcvan másodperces hang- és képzuhatag, új ízű mozdulás, pergő események fátyol-lebegése, színterek és szereplők villanó kavalkádja – s mindebben: lezárt egység. Mű. A szó pedig: nem kéretlen, az írott klip nem tör rá a helyiségbe belépő gyanútlan ember érzékszerveire, csak azé, aki a saját elhatározásával a kezébe veszi. Szerény. Ereje pedig, feltalálója kezén, nem kisebb a képénél-hangénál, de nagyobb. A látott és hallott mellé magával hozza még a futó eső szagát és a hűlő bableves ízét a népbüfé hibás öntésű alumínium kanalán, elfelejtett sajduló dallamok visszapengését, a leánybőr langy tapintását, elmaradt találkozások hiányát. Ki nem mondott összefüggések sejtését, harmadik és negyedik kiterjedést. Adjuk hozzá ezt a színes-hangos mozgó képhez és akkor közelebb érünk Mészöly klipjeihez. Olvassuk őket.
(VISSZAVETT ÉVEK) Ott van a vékony kötetben a hazája huszadik századi véres és mocskos történelmén átment – s tisztának megmaradt – ember integritása. A megújulás új csodája a lehető legszervesebb és, ne kerüljük a szót, leggazdaságosabb formában: az életműből építkezik. Ami megvan, azt menti meg nekünk. A szellem gazdálkodásáról beszélünk – ahogyan szembenéz a valóság lehetőségeivel. Azzal: hogy az író agya járása sosem áll meg, mindig tervez, tovább, s nem számol semmi úgynevezett realitással. Nagyszabásúbb a szándék, mint a gyakorlati lehetőség. Kifog sorson, jobb és baloldali zsarnokságon, mely mindig mindent megtett, hogy ellopjon az életéből, ahogy maga mondja: negyven évet. Ahogy Bulgakov, aki az elégetett könyvét adja a kezünkbe a Mester és Margaritával. Visszaveszi az ellopott éveket, ahogy mind visszavették azok, akik a magyar irodalomnak életünkben, a háború utáni korban legkiválóbbjai voltak. Csillagok. Akik hazánk polgáraként minden vészben és zivatarban hibátlanul viselkedtek és szólaltak meg. És – a fene tudja hogyan, ők voltak a legkiválóbbak az esztétikai mezőben is. Persze, tudjuk, hogy hogyan, összefügg:
Nem dőltek be sem osztályháború sem fajháború elméletnek. Nem voltak kedvesek semelyik megszállásnak, sem fekete, sem vörös embertelen rendeknek nem lettek cinkosai, sem jellemgyöngeségből, ne adj isten pénz-, bír- és hírvágyból, sem – meggyőzetvén – egyszerű lelki torzulatból, tanulatlanságból vagy ostobaságból. Mindig hibátlanul. Így aztán ugyanők nem cinkosai ma újra támadó anakronisztikus fekete indulatoknak, nem fordulhat elő, ez vas törvény. Ők az egy-molekula vastagságú, a fizika törvényei szerint gyönge, látszólag pillanatok alatt átszakítható gát, amely köztünk, az ország, és az ember legalja indulatait-tulajdonságagait mozgató fertelem között áll, véd, biztonsággal, mintha titáni ereje volna. Egyikük: Mészöly.
A Ballada abba a rendbe illeszkedik, mely az elmúlt négy-öt évben új emeletet húzott a mű megállás nélkül rakott építményére. Szerkezetét tekintve ez építmény azték lépcsős piramis lehetne, ha nem úgy volna, hogy minden egyes lépcsősor felett egy szélesebb sík következik. Fejjel lefelé fordított, a legfelső síkjára állított piramis. Így aztán nincs is korlátja az egy-másra épülő síkok számának-méretének. Új, eddig nem ismert magaslat. Ha mi olvasók munkát fektetünk bele, hogy meghódítsuk, ha nagy fáradsággal megtanuljuk a ritkult magaslati levegőt szívni, ha időt, erőfeszítést szánunk rá, ha felkészülünk élelemmel és felszereléssel, akkor fent a síkon lélegzetelállító látványban lesz részünk.

(Elhangzott a Szabad Európa rádióban, Budapesten)