Almási Miklós: Nézz vissza és annyiLengyel Péter: Holnapelőtt (Nemregény) 98–90–91 (Jelenkor Kiadó)

Három év jegyzeteinek, kisebb írásainak termése, válogatva, de nem korrigálva – csakúgy, ahogy az idő hozta, mostanra dokumentumként: így láttam-gondoltam-éreztem. És így láttuk, gondoltuk, éreztük. A regényíró akkor is ír, ha éppen nem regényt, csak máshonnan tekint a dolgokra: távolabbról, némileg kívülről, distanciával, Mint aki egyben látja a tegnapot-mát-holnapot, Ezekben az írásokban sem napi politikai események kommentárjait kapjuk, hanem azt a megfoghatatlant, ami a levegőben van.
A könyv első fele a reményé, a szabadon vett levegőé. Az író boldogan néz körül a lehetőségek sokféleségében, annyi év után végre kinyújtózva – csoda. Az írások második fele már borongós, szkeptikus: van pluralizmus (még), lehet írni, dumálni – az alapértékek világtörténelmi fordulat kiradírozhatatlan elemei. De vannak felhők, olykor rémségek is, Talán az elsők között jelezte ezeket a meteorológiai változásokat. Olyasmiket jegyzett fel már akkor, amit az emberek csak jóval később éreztek, és ezért, mikor ma olvassuk e jegyzeteket, csodálkozunk: honnan tudta?
Egyetlen „napi” ügy, mert személyes és általánosabb érdekű: a Magyar Napló, amit akkor, abban a felállásban megállítottak és újraindították. A dolgozat pontosan a könyv közepén áll, s egyben jelzi a kezdeti (mindannyiunkat jellemző) eufória végét. Lehet, hogy a dolgok másképp alakulnak hogy a szép remények és a napi valóság ennyire különbözzék? A Napló ügye azért modellértékű számára, mert szerette csinálni, jó társaság volt (Reményit, Kis-Pintért egy búcsúintés erejéig név szerint is említi, egyébként nincsenek nevek a kötetben). És akkor, az egykori, „ellenállásbeli” haveroktól érkezik a nem várt pofon, s vele a kijózanodás.
Különben bármi kerül is kezébe, az írói lét alaprajzait vonalazza. Mert ugye régen az volt a műsor, hogy a függetlenséghez valami rabszolgamunka után kell nézni, hogy az ember ne „kurvuljon el” közírással – regényírásból nem lehet megélni. (Lengyel kiszámította, hogy például Cseréptörés című könyvének ötforintos órabére volt…) Szóval ez volt az átkosban. Most már nincsenek ilyen politikai veszélyek, ám az írásból ma sem lehet megélni: a napirend tehát marad. Tudathasadás, ahogy Lengyel írja: favágás, mondjuk két napig, aztán egy-két napra a művészlét lopott mennyországa, majd ismét merülés, esetleg egy hétre, egy hónapra. Persze a rabszolgamunka is tanulságos, ötletcédulák, forgácsok, jelenségek ide is beszivárognak, csak ez a meló épp a lényegét teszi lehetetlenné, elszívja az energiát a regényformálás hosszabb távú lebegésétől. Ezért a tudathasadás: az egyikkel víz alatt, a másikkal víz felett, a két tudatnak nem kell tudnia egymásról. (Persze azért szóba állnak egymással – erről szól a könyv.) A rabszolgamunkák között olykor akad kedvére való is, például van egy kis írói laboratóriuma az egyetemen: a gyerekek imádják, ő pedig végtelen műgonddal csinálja – a pénz persze bagó. De legalább valami szakmához közeli foglalatosság, a tapasztalatok – egy más dimenzióban – talán használhatóak. Erről is ír, félmondatokban, kódoltan. Szerényen. Pedig tanulságos sztori.
Az író ne legyen elkötelezett, ne akarjon politizálni: nem az a dolga, Dolgozzon a mondatokon, regényen vagy novellán, aztán majd kiderül, A politizálás túl gyors kielégülést hoz, leszoktat a kitartó és főképp az elmélyült munkáról. Csábítása nagy, de az író jobban teszi, ha ellenáll neki: a mű fogja kárát érezni, ha bemegy ebbe az utcába, Lengyelnél ez nem kioktatás, inkább hosszas töprengés eredménye: közlés, tanács önmagának, talán korosztályának,
A kötet zárfejezete beszélgetés Csordás Gáborral, aki ismeri habitusát, s ezért csupa olyan kérdést tesz fel, amiről Lengyel nem szokott nyilatkozni, írni. Íme egy példa: magyarságáról, amiről mindig csak visszafogottan, sorok között szól, ha ír. „Épp elég nagy és szép feladat tizenötmillió lehetséges olvasónak mondani valamit, amit más még nem mondott. Hogy most visszafogottan? Ez azt hiszem, a természetéből adódik mesterségemnek. – A te természetedből, hogy nem szeretsz együtt úszni az árral. – ... Matematika az egész. Hogy A egyenlő A-val, azt nem kell hittérítő buzgalommal üvölteni. Ha egy magyar ember, aki Magyarországon magyarul ír, elkezdi harsogni, hogy ő magyar író, ott valami bűzlik, Nem azt akarja mondani, hátsó gondolatai vannak.”
Az írások ugyan egymás után – időrendben – sorakoznak, de köztük a szövegszerkesztőt (tanuló? benne bújócskázó, játszadozó?) babráló író jelei, sajtcédulák, nyomok, jelek, Először bosszantó, mert csak egy-két jelet ért az ember, aztán máris valami más következik. Később, ahogy beleássa magát az olvasó, kiderül, hogy ezek a sorminták egy másik rétegre utalnak, a magántörténelemre, amiről nem esik szó a szövegekben, ám itt a kódjelek között elő-elő tűnik, szégyenlősen, szerényen: az író is csak ember. Feleség, utazás, bevásárlás, emlékképek, barátok nevei, könyvcímek. Az a háttér, ami homályban marad, de ahonnan – sejthető – kibújtak ezek az írások, és persze Lengyel regényei is, a Mellékszereplők (ami tíz évig várt a cenzúra asztalán), a Cseréptörés, ami híressé tette, a Macskakő, amivel befutott lett. Ezek a kódjelek, mondom, sejtetik a privát arcot, amelyikről nem illik beszélni, de amelyik – így töredékesen – mégis emberi minőséget ad a szövegeknek, anélkül, hogy tolakodna, árulkodna, hirdetne. Olyan formai bravúr, amelytől elevenné válnak ezek a szövegek: a rejtvényfejtőt csalogatják elő az olvasóból,
Egy autonóm író műhelyébe nézhetünk be három év pillanatképeinek raszterein. Mint önmagunkba: ez történt velünk.