Alföldy Jenő: Ér a nevünkLengyel Péter: Cseréptörés

A kritikusi, pontosabban olvasói felszólalás belső késztetését soha nem éreztem olyan erősen, mint most, Lengyel Péter regénye, a Cseréptörés elolvasása után. Ezt nemcsak az okozza, hogy a könyvet az elmúlt harminc év egyik legfontosabb szépprózai műalkotásának tartom. Kritikustársam, Kis Pintér Imre És-beli kritikája (Mi a kultúra?, szeptember 8.) értékítéletével és szakszerűségével sincs különösebb elégedetlenkedni valóm. Személyesebb okom van a megszólalásra.
Régóta alapműként és magamra nézve kötelező kritikusi előírásként őrizgetem jegyzeteim között ezt az 1918-ból származó Lukács György-idézetet, a Kinek nem kell és miért Balázs Béla költészete? című tanulmányból: ,,Mint generációm egy tagja, kortársi szolidaritásból vállalom magamra ezt a feladatot. (Mármint a kiállást Balázs Béla mellett. A. J.) Mert nagyon megvetne mindnyájunkat egy későbbi nemzedék, ha meg kellene állapítania: közöttünk járt Balázs Béla – és senki se vette észre. Tudom: kevés közösség van közöttem és azok között, akikkel a sors generációközösségbe hozott, de ez a generációkapocs mégis megvan...” E gondolatsor azért volt számomra kezdettől eligazító erejű, mert tudatosította bennem, hogy bár gittegylet-szerű nemzedékesdit játszani nevetséges volna, az életemmel egyidejű történelmet az az írói látásmód hozhatja hozzám legközelebb, amely az én ötéves, tízéves, tizenhét- és harmincnyolc éves nézőpontommal azonos „történelmi alulnézetből” szemlélteti Magyarországot.
Még nem olvastam művet, melyben annyira magamra ismertem volna, mint a Cseréptörés hősében, azzal együtt, hogy Bárán János eredetében, alkatában, árvaságával, sőt személyes céljaival is jelentősen különbözik tőlem. S épp ez a nagyszerű: múltja és múltam közös kútja fölé hajolva egy egészen másféle ember arca tükröződésében „moshatom meg arcomat”, mint amilyenné engem alakítottak a családfa gyökerei és ágbogai, az életút kanyarai és vadcsapásai. Mégis, a különbségek ellenére, magamra ismertem benne.
Ez jórészt magánügyem. Nem is tagadom: itt magánügyekről is szó esik. Egy súlyos félreértés lehetőségét azonban idején szeretném szétoszlatni.
Az irodalmi műalkotásban nem keresem önmagamat. Csupán külön élménytöbbletet jelent számomra, ha megtalálom benne önmagamat, akár a szerzői személyiség lírai kisugárzásában, akár a főhős életútjában, a környezetfölidézésben, a „már jártam itt” varázsában, a gyerekkorom óta elfeledett városi népnyelv szavaiban, és így tovább. Ez az élménytöbblet számomra szerencsés ráadás, de hitem szerint esztétikai többletérték: csak az írói ábrázolás tökéletessége okozhatja, hogy a véletlenszerű sorsazonosságok a szükségszerűég erejével hatnak rám. A mű segítségével megtudok valamit a világról, s benne önmagamról, amit azelőtt nem tudtam. Esetleg emlékeim betemetett kútja ered meg; talán a rég lenyesegetett vágyaim hajtanak újra reményzöld ágat, s hoznak a valóságosak helyett képzeletbeli gyümölcsöt.
*
A magamraismerés, a nemzedéki magunkra-ismerés irodalmi élményeit elsősorban a velem egyívású íróktól kaptam. Igaz, nem feledkezhetem meg Somogyi Tóth Sándor gyerek- és kamaszregényeiről, vagy Szabó István filmjéről, az Apáról. Ám a hatvanas évek végén társadalmi közérzetemet mindenekfölött Petri György és Utassy József verseiben láttam megfogalmazódni. Szinte visszahallottam Petri soraiból néma és egyoldalú párbeszédeimet „M”-mel, aki számomra Marxot jelentette (Magyarázatok M számára). Korosztályom elsőszámú szállóigéje Utassytól származik: „Nem iszunk csatára csendülő pohárból / csak tiszta forrásból....”. Igen, ez a háborúval egyidősek jelmondata.
A véletlenek mögött szeretek törvényszerűségekre gyanakodni. Lehet valami törvényszerű abban is, hogy felnőttkorom első tucat évét (tizennyolctól harmincig) egy Oravecz Imre-versben fedeztem föl. Pontosabban szólva, nem túlzottan gyönyörteli munkám szépségét pillantottam meg az ő foglalkozás-verseiben, noha egészen más foglalkozásokat írt meg, mint amit én űztem. Még azt is megkockáztathatom, hogy nem lehet véletlen: új lakóhelyem, a Közraktár utca és környéke talán Dobai Péter novellái által kedves nekem az első pillanattól fogva; a helyszín – a Dimitrov tértől a Boráros térig – persze gyerekkori csavargásaim egyik színhelye volt...
A jó irodalomban minden sokkal úgyabbul van, mint a valóságban. Nem akarom a kortársi olvasó önzésével kisajátítani a Cseréptörést. Jó utókort kívánok neki, akárcsak legkedvesebb regényeim hőseinek, Lucien Leuwennek a Vörös és fehérből, Levinnek az Anna Kareninából, Hans Castorpnak a Varázshegyből és így tovább. De az azonosulás kézenfekvő lehetősége és önkéntelensége tekintetében a Cseréptörés minden egyéb olvasmányemlékemet fölülmúlja.
*
Fellapozom az 1942-ben kiadott, sárguló töredezett szélű politikatörténeti naplót (összeállította Kügyi Virágh László, mindentudó címe: Mikor mi történt?; voltaképp inkább sajtótörténeti kivonat, mint történelmi dokumentum; így annál árulkodóbb).
Vegyük születésünk dátumát, az enyémet és Bárán Jánosét. 1939. július 28-ról mindössze ennyi az adat: „Hongkong közelében japán csapatok partraszálltak”. 1939. szeptember 4. mozgalmasabb: „Franciaország megkezdte hadműveleteit Németország ellen. – Censtochova elesett”. A közbeeső harminchat napon – a regényhősnél ennyivel vagyok öregebb – divatos szenzációk szaunáznak történelemfordító tragédiákkal. „Meghalt Neumann Teréz, a connersreuthi csoda. – A Kúria szüneti tanácsa Szálasit felekezeti izgatásért egyhónapi fogházra ítélte. – Németország és Szovjetoroszország megnemtámadási szerződést kötött. – Megjelent a zsidótörvény végrehajtási utasítása. – Förster körzetvezető Danzig államfője lett. – 66 nyilas képviselőt előállítottak. – Magyarországon életbelépett a kivételes hatalom. – Megjelent a motalko fogyasztás szabályozásáról szóló kormányrendelet”.
S mintegy mellékesen (a könyv ezt így nem is közli): szeptember 1-én kitört a második világháború. Gyanútlanul jöttünk a világra.
*
Már eszmélő gyerekként éltük át Budapest ostromát, de a többhónapos éhezés következtében előállt proteinhiány miatt emlékezetkiesések burkolják homályba öt-hatéves korunk múltját. Néhány emlékképünk mégis édes, mint az éjszakai eget kettérepesztő villámfény.
A regény hőse, Bárán János 1943 óta nem látta apját, emlékképet nem őrzött meg róla. A könyv – bár mérhetetlenül többről szól – az apa kilétének, milyenségének, sorsának nyomozástörténete. Bár – mily nehéz, azt kell mondanom: a történelem kerekét követve – miután az árvaság hirtelen milliók tipikus sorsa lett szerte a világban – az egyik legszebb magyar vers, József Attila Eszméletének gondolatát fordítja visszájára: „Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja...” De így is mondhatom: Lengyel hőse a feltételeket akarja megteremteni ahhoz, hogy a József Attila-i igazság érvényes legyen. Hogy személyiségtörténetünkben megtehessük a felnőtté válás lépését, előbb szembesülnünk kell az örökséggel. Nem hurcolhatjuk magunkban öntudatlanul.
*
A konok apakeresés története folyamán fény derül a hős saját múltjára; attól fogva minden cselekedetében, döntésében egész előtörténetét átélve., mozdul. Ettől oly nehézkes a beilleszkedésben, ettől oly finnyás az erkölcseiben. S így érti és érteti meg szinte egész korosztályát.
Akik mindössze három-négy évvel fiatalabbak nálunk, már más nemzedékhez tartoznak: nincsenek emlékeik a háborúról. Nem ettek – ha volt egyáltalán – kukoricamálét, vízbegrízt, szovjet katonakenyeret, melaszt, a háború után kukoricabucit, kérgébe sült borsó nagyságú marhasórögökkel, svéd vagy dán jótékonysági konyhán zabkását. Nem ismerik a háztetőre szerelt szirénák vijjogását, ezért a mentő-rohamkocsi közelgő hangja nem okoz bennük émelyes érzelmi interferenciát. Nem hallatták a lépcsőfutó versenyre rajtoltató légiriadót.
Játékaink is jelentősen különböztek az utánunk jövőkétől. Öt-hatéves gyerekeknek sosem voltak olyan igazi játékaik, mint nekünk: orrunkra bukó rohamsisak, elefántormányos gázálarc, bajonett, dobtáras és kiflitáras géppisztoly kis hibával, billegő csövű aknavető, motor nélküli páncélautó, lefejezett tank, tojásgránát, kukoricagránát, Panzerfaust, s mindezek tetejébe egy épségben földet ért Sztalingyertya, makaróniszerű, meggyújtva színes lángot szikrázó töltetével.
A nálunk fiatalabbak csak hírből tudhatják, hagy a németek rádióadója által harsogott „Krokodil Grósz” álnév Budapestet jelentette – azt a Budapestet, amelynél a megszállók szerint egyetlen német katona többet ér.
Papírforma szerint mi részesültünk először demokratikus nevelésben: a felszabadulás évében kezdtünk iskolába járni. A középiskolát azonban „hadiérettségivel” fejeztük be: az 1956–57-es tanév csonka tanév volt. Mi voltunk az elsők, akik nyolc évig tanultunk oroszul, de ebből a tantárgyból nem kellett érettségiznünk. Az iskolában és másutt különös összefüggésben emlegették nekünk az „apánk” szót. József Attila nem akadhatott meg azon, ha gyerekkorában „Kossuth apánkat” hallott. Mi furcsállottuk újsütetű „apánkat”.
Kétféle vallásos nevelésben részesültünk; 1949-ben egyidejűleg tanultuk a hittant és a hálaéneket.
Közösségi szellemünk nem a nevelés eredményeképpen lett erős. Nem hinném, hogy ma is divatos a guillotinként tarkóra csapó tornatanári tenyér, a fül melletti hajtincsnél fogva fölemelt nebuló, s az effajta pedagógusi szónoki kérdések: „Mi az apád, te bííírka?!” A válasz a mai középiskolában valószínűleg ez lenne: „A tanár úr kérdése alapján csakis kos lehet. Átadom a papának szíves érdeklődését”. Mi töredelmesen nyögtük ki, ha apánk értelmiségi vagy „egyéb” foglalkozású volt.
Bandaszellemünk az összezsúfolt légópincében, a háború utáni ínségintézetekben, s a kalandokra csábító, életveszélyes titkokat rejtegető romházak udvarain, pincéiben, s az elhagyatott bombatölcsérektől hepehupás budai kertekben alakult ki. A felnőttek háborúját a légópincékben végigrettegtük, de amint megláttuk az Isten szabad egét, azonnal hadat üzentünk egymásnak, s igazi fegyverekkel ratatáztunk. Kegyetlenek voltunk a játékban, verekedésben; az iskola folyosóin is ököljog uralkodott. Mindennapos volt az öklendeztető gyomorszájütés, a fölcsapott áll, a bénára tekert könyök. Mégis a panaszkodás, árulkodás számított a legnagyobb „cseréptörésnek”. Erkölcseink netovábbja a „ne bántsd a kisebbet” – de az erősek rendszerint azzal kezdeményezték a verekedést, hogy „megvédtek” valakit. Észrevétlenül vettük át a felnőttektől, elhajigált fegyvereikkel együtt, a háború farkastörvényeit. Idejekorán megutáltuk. A felnőttek erkölcsei mondvacsináltak voltak – nem is lehetett másként: egyik évben még a cserkészet és a szívgárda, másikban az úttörőraj vezetői mondták lelkesen, csapatszelleműen, hogy „fiúk”. Láttam egy nagyfiút negyvennégy őszén nyilaskeresztes karszalaggal; már negyvenöt nyarán vörös csillagot viselt a sapkáján.
*
Szánom magamat, magunkat? Nem: az emlékezetem bolydult föl a regény hatására. (Tudom, az idősebbek sokkal, sokkal többet kiálltak.) Próbálom követni a könyv halk intelmét: „A maga dolgain nem szomorkodik az ember: tudja, számot vet vele, rendet csinál a számadásaiban.”
A számadás azzal kezdődik, hogy a regényből ajándéktöbbletképpen kapott óbudai helyszínrajz, a hegyre kanyargó Kavics lépcső, ismerős köveivel, folyókáival, partfalaival, üreges-bokros rejtekhelyeivel, a Lajos utca, háborús sebhelyeket őrző falaival, vagy a kamaszoknak való, öreg zarándok fűz a HÉV sínei mögött, a Duna-parton – megannyi tárgyi adat arról, ami lényünk alaprétegéhez tartozik: a szülőföld szeretetéről. A vicinális-szerűen közlekedő tizennyolcas villamos, a világvárosias Nagykörútról a falusias Óbudára kanyargó hatvanhatos. A tizenegy-tizenkét éves korunkban rögtön megszeretett trolijáratok. A vijjogásukkal kissé mindig ellenszenves, mégis otthonos „stukák” – a hatvanegyes, kettes villamosok. Életünk főútvonalai.
Kényszermegállóinkkal folytatódik a számadás: a bunkerral, intézettel, iskolával, majd a munkahelyekkel, ahol szintén otthon voltunk, csak a beilleszkedés volt egy fokkal nehezebb, mint lehetett volna. Nem volt kedvünk beilleszkedni és főleg felülkerekedni. Legföljebb alkalmazkodni. A fegyverekkel kijátszottuk magunkat. Nem kedveljük az agresszív kedélyzörejeket. Megszoktuk, hogy másutt, máshol és máshogy van a cselekvéseink helye, ideje és módja, mint az idősebbeknél, újabban pedig a fiatalabbaknál. Valami kimaradt a történelemből, történetünkből. Vagy mi maradtunk ki belőle.
A báránjánosok szeretnek tisztességgel dolgozni, szeretik a munkát. A kézhez álló, jó munkát. Ezt nagyon becsületes dolognak ismerik. Rajongásig szeretik szülőföldjüket, Budapestet, de képtelenség volna hogy valakik szembefordítsák őket a falusi emberekkel, azok leszármazottaival, vagy bármely népcsoporttal. Tisztában vannak azzal, hogy Budapest Magyarország térképén, az pedig a világgömbön található. Azt is tudják, hogy Magyarország nem térkép, hanem... A báránjánosok nem szívesen használnak olyan nagy szavakat, mint „szülőhazám”. Azt szeretik, amit a szó jelent.
Ezeket tudatosította bennem újra a Cseréptörés. Már tudom, tudhatjuk: így vagyunk. Már továbbléphetünk, tovább kell lépnünk – fiúkból jócskán apákká lettünk.
Ez legyen a számadás vége.