Alföldy Jenő: A kőkocka hét életeLengyel Péter: Macskakő, Szépirodalmi

„Detektív regény”-nek tünteti föl alcímében Macskakő című munkáját Lengyel Péter. Mi több, azt is odaíratja a borító tervezőjével, Benkő Annával a bő tartalomismertetéssel szolgáló födéllapra, hogy „Legújabb Aluljáró népkönyvecske”. (A Kortárs Ponyva címmel közölte folytatásokban a mű részletit.) A címlapon a szerző – Merényi Endre által készített – portréja látható, alulról megvilágítva. E világításmódot a fotós szakmában „ördöginek” mondják. A kép alatt újabb szerzői információ: „Vigyázat: zugirodalom! Csak felnőtteknek!”
Ezek a közlések, álreklámok és lebeszélő álfigyelmeztetések legföljebb ha felükben igazak. Hogy mennyiben igazak és mennyiben nem, a következővel kívánom „illusztrálni”. A hátlapon a szerző fotója negatívban ismétlődik meg – ami az előlapon fehér, az itt fekete és viszont. Mégsem az előbbi pokolfény-világítás „helyesbítését” kapjuk – holott a homlok világos, mintha a mennyei naptól vagy a mennyezeti csillártól fénylene, az orr és az áll alja pedig sötét, mintha a megszokott árnyékok vetülnének oda. A hátlapfotó, negatív kép voltában, képi paradoxonként kelti kettős áttételességében a valóság látszatát. S ez kétségtelenül elárul valamit a regény formai elvéből. Egyetlen mondattal ezt úgy próbálom megközelíteni, hogy a műben minduntalan fölcserélődik a dolgok színe és fonáka. Túlzás volna azt állítani, hogy helyet cserél a felszín és a mélység, de sokszor előzékenyen átadják egymásnak a helyet. Nemes anyagúvá csiszolódik a felszíni „detektív történet”, s jelzésszerűen pereg le az előzmények történeti, sőt, őstörténeti mélymúltja, teljessége.
Ez a teljesség a regény legfogasabb kérdése. Viszonylagosan teljes világ ez. Úgy, ahogy egy regényé lehet ma a huszadik század utolsó előtti évtizedében. A nagyregény körbejárható teljessége a Macskakő címben foglalt jelképpel és annak magyarázatával jellemezhető: „A macskának kilenc élete van, a mi köveinknek hét: ha megkopnak, fordítani lehet rajtuk, ötször. Ha a kocka hatodik lapja is elkopott majd, akkor a saját bazalt testükkel fogják fel a nekünk szánt halált.” (Jogos a többes szám: két írótársáról is tudni vélem, hogy ötvenhat egyik golyózáporában ilyen fölszedett macskaköveknek köszönhetik életüket. A pesti kockakő bizonyos értelemben tehát bizonyosabb, mint a kocka.)
Ilyen alaposan körbeforgatott regénytémával van dolgunk. Két ágon fut, mint a hajdani nagyregények közül az Anna Karenina, A mester és Margarita vagy A Thibault család. S tegyük hozzá, nem szemlesütve: mint a Piszkos Fred; a kapitány. Lengyel Péter dacos konzervativizmussal mondja ki – egyhelyütt ízig-vérig modern ars poeticáját: „Szépészek mondják, hogy az elbeszélő nem lehet isten, aki mindent tud és mindenütt jelen van – ma már. Ez a mesterségük, ez a ma már. Mondják azt is: meghalt a regény. Béke poraira, majd ha ráérek, fogom gyászolni, de most dolgom van: meg kell írnom.” Ez dacosan és konzervatívan hangzik, mégis Lengyel Péter az, aki a lehető legnagyobb lelkiismeretességgel néz szembe a kérdéssel, hogy elmondható-e egy törtnet – történetesen (ez itt jó szó) egy jól előkészített rablás története – a maga kikezdhetetlen teljességében, ami, körülbelül annyit jelent: elmondható-e úgy, hogy a teljesség érzetét kelti föl az olvasóiban. S mást is jelent. Azt például, megengedheti-e magának eközben a fényűzést, hogy véleményt mondjon seregnyi dologról, maiakról és tegnapiakról, évszázadokkal és évezredekkel ezelőttiekről, a millenniumi Budapestről – a nagy rablás színhelyéről – és a kőbaltás ember koráról, a negyvennégyes botrányról és az ötvenhatosról, az utca-átkeresztelésekről és ami mögöttük van. Vagy a munkáról, melynek erkölcsi állapotát mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy az író egy barátját valaki „munkabuzinak” becézte munkaszeretetéért.
Ahogy körülményeskedőn beszélő egyénekről szokták mondani, Ádámig, Éváig megy vissza a történetben. De Lengyel Péter nem körülményeskedik, hanem teljességre törekszik. Motívumokat ismétel és variál, mint a zeneszerző; ha kell, tömörít, ha kell, részletez. Szórakoztat és informál, mesél és bizonyít. Regényesít és beavat tudásába. Megteremti a teljesség művészi látszatát. Tudja, hogy – Karinthy Frigyessel szólva – a „Világegyetem Kaucsuksarok” a reklámfőnökök kozmikus-komikus nagyképűsködése csupán, de életünk mégsem szakítható el a Genezistől, az Univerzumtól. Részei vagyunk egy hatalmas folyamatnak, s csak addig maradunk cseppek a végtelen időfolyamban, porszemek a nagy Egyetemben, kis csavarok a társadalmi mechanizmusban, amíg nem tudatosítjuk e folyamatot, melyben eszméletünk, ha csak egy emberéletnyi pillanatra is fellobban és világit.
Szó sincs itt mitizált világképről, érzelmesen legendásított ábrázolásról. Szerkezeti megoldásai egyszerűek, miközben olyan bonyolultan gazdag életanyagot fog át valóságismeretével és képzeletével, mint a klasszikus regényfolyamok, alkotói. A regény mindkét szála elbeszélés – a „Most” fejezeteket az író, mint apa mondja el tizenhárom éves lányának; ez a mű genezis-része, embervoltunk kialakulásának, értelmezésének és megőrzésének története, egyúttal a mai s közelmúltbeli tapasztálatokat és tanulságokat magában foglaló medre. A krimi részt pedig a majd' száz évvel ezelőtti bűnügy egyik résztvevője, a Csacska Macska nevű belvárosi kupleráj zongoristája meséli el. Az elbeszélés – most már nem mint cselekvés, hanem mint műfaj – ily módon történt személyekhez kötése oldja meg azt a kérdésgubancot, amellyel az esztéták „az objektív valóság ábrázolásának nehézsége” – vagy „lehetetlensége” – címszó alatt szokták ijesztetni az olvasókat.
Nem a valóságábrázolás, hanem a regényírás nehézségeivel küzd nyílt színen az író. A kettő nem ugyanaz. A regény egyik legizgalmasabb – a krimi-izgalommal fölérő – tulajdonsága, ahogy minduntalan beavat minket műhelygondjaiba, s ismerteti alkotói szándékait, írói ars poeticáját. Íme egy példa gondjaiból: „Miképp mondhatjuk ki a szót olyankor, ha nem látjuk-szagoljuk-halljuk-ízleljük-fogjuk, amiről beszélünk?” Szándékaiból: „Kezdenénk a világegyetem húszmilliárd évvel ezelőtti születésénél. Végigpásztáznánk a mindenségen figyelemmel, gonddal, és mégis száguldva (...) A célunk: minél gyorsabban eljutni a történetünk lehetséges kezdeteihez, felismerhető idő-helyeinkhez, szereplőinkhez. (...) S nem elveszni közben a teljesség utáni nagy nyújtózásban.” Ars poeticájából: „Tágas, szellős csarnok legyen a történet, lehessen benne ellakni, nézelődni, ide-oda járni.”
Feladat és kihívás az írónak minden egyes szó és szókapcsolat. Probléma a pontosság, a szépség, a hanglejtés, a sokszólamúság, az összhangzat. A kompozíció. Ezért választhatta mottóul szokatlan, szellemes ötlettel J. S. Bachnak egy hatszólamú zeneműrészletét, kottajegyekkel nyomtatva. Nem vagyok zeneértő, csak hallgató (ahogy nem vagyok regényíró, csak olvasó). Csupán annyit látok a kottajegyekből, hogy vannak benne néma szólamok – a szoprán és a basszus –, s vannak benne szapora zengésű és lassú, aláfestő szólamok. Mintha egy-egy fő- és mellékszereplőt, elbeszélőt és hallgatót jelképeznének, akik egyformán jelen vannak, akár megszólalnak, akár nem.
Nem akarom ezeket a jeleket túlértékelni – Nemes Nagy Ágnessel mondva, nem a „mondhatatlant”, hanem a „nehezen mondhatót” szeretném becserkészni az íróénál gyarlóbb eszközeimmel. (Az írói eszközök gyarlóságáról Lengyel Péter is elárul valamit, amikor ezt mondja: „Festőnek-szobrásznak egy-két kiterjedéssel többje van, s ő közelebb a természethez”.) A „nehezen mondhatót” felülmúlhatatlan igényességgel kezeli az író: archaikus magyarsággal, egy Mikes Kelemen vagy egy Bornemisza Péter nyelvén idéz föl jeleneteket a magyarság történelmi megpróbáltatásaiból, elődeink heroikus küzdelmeiből; végeérhetetlenül sorolgatja a múlt századi, cipszer Pest–Buda cégér-neveit, majd Arany és Kosztalányi unokájaként, a nyelvvédő Csoórival egyetértésben írja: „Hát ez most a dolgunk: hogy a saját fővárosunkkal a török után elfeledtessük a következő világbíró hatalomnyelvét, s a köveket is megtanítsuk magyarul: ha nem is világnyelv, nagy nyelv – s a miénk”. (Ezért nem flaszter a macskakő. A metró pedig mélyvasút vagy nagyföldalatti.)
Kevés mű van, még a mai nyelvtobzódások évadán is, mely ehhez hasonlóan gazdag stilizáltságúnak nevezhető. (A nemzedékkel vagy nemzedékekkel fiatalabb Márton László oroszlánkörmeit is ide számítva.) Ahány mozdulása, annyi nyelvi rétege, tartalmas, funkcionáló stiláris eleme van ennek a könyvnek. A csibész- vagy tolvajnyelv szavai, az argó és a diáknyelv fordulatai épp olyan természetesen simulnak a történetbe, mint a régi korok idézetszerűen ható – bár valójában teremtve imitált – megszólaltatásai: „Ez a sajátom, amelyen egyedül tudom azt, hogy brekkancs, meg plajbász, skiró és cseréptörés – például” – mondja a Cseréptörés írója, a macskakövön és aszfalton termett szavak folkloristájaként.
Nem szeretnék adós maradni a szerkezet nagyjának jellemzésével. Az apró részletek, a szóízek is szervesen hozzátartoznak ehhez, de vannak itt végtelenben találkozó párhuzamosok és J. S. Bach-i ellenpontok is. A lányának mesélő apa magyarázatai és a kasszafúrók szakmai gondjai egyben írói műhelygondok, és ez sokkal többet jelent, mint hogy ez is gond, az is gond, ez is szakma, az is szakma. „A jó munkához idő kell, nincs ez másképp a mesemondásban és a kasszabetörésben sem” – mondja és ezen a pontón (miként sok más részmozzanatban is) összefutnak a párhuzamosok. Az író azonosul hőseivel, a rokonszenves mackósokkal éppúgy, mint az ugyancsak megbecsült és tiszteletre méltó vizsgálóbíróval. Méltó partnerei egymásnak – szakmájának mestere mind. Életre szóló vállalkozás itt a kasszabetyári éppúgy, mint a nyomozói. Aszkétikus fegyelemmel hajtja végre ki-ki a maga feladatát. Mint az író. Regényében minden a helyén van, minden építőkockája olyan fontos, hogy bármelyiknek a kiemelésével összedőlne a vár. A játék is építőelem; a fejezetcímek rejtvényszerű, meglepő utalásai – például: „Madárhozsánna – a világváros homloka, mögött – Paradiso, egyetemi olasz tanszék” és így tovább – éppoly vonzó útvesztőknek tetszenek ebben a roppant logikai labirintusban, mint a várostörténeti hitelességű, régi utca-, fogadó- és kereskedés-cégérnevek a millennium előestéjén. A labirintus útvesztőkben gazdag – de úti cél ugyanakkor. S nemcsak a végső cél, a történet, a nyomozat megoldása úti cél. Egy történet akkor hiteles, akkor kelt teljességérzetet, ha csábító mellékkörülményei és meghitt oldalágai vannak, ha mellékszereplőink is arcuk és karakterük van. Akkor kerek egész, ha tudjuk, milyen szerzetesien szigorú életrenddel él az aranyifjúnak álcázott aranyrabló ifjú, mi az, aminek mégsem tud ellenállni, s amin végül is el kell buknia. (Mert szépen csillog a gyémánt s az arany, de az énekesnő és a kenyereslány haja, szeme, bokája még szebben.)
Ez a regény nem csupán a regényírói, kasszafúrói, nyomozói és sok más mesterség ünnepe (vesd össze: „ördögi megvilágítás”), hanem a szülőváros, Budapest iránti szerelemé is – igen, akárcsak az író korábbi munkái, a Cseréptörés, a Mellékszereplők és számos novellája. Mennyivel több ez, mint lokálpatriotizmus! Honfoglalás, honmegtartás. A mai, a tegnapi, a harminc, negyven, száz, százötven és ezerötszáz évvel ezelőtti Pest és Buda önvallomása szinte. Birtokba vétele térben, időben. József Attila Ódája nemcsak egy személynek szól, hanem vallomás a női test részleteiről, külön-külön a vérkörökről, a lombos tüdőről, a belek alagútjáról, a buzgó vesék forró. kútjairól. Ne több „irodalmat” – ezt Lengyel Péter nem állhatja –, de ennyit igen, mert a regényíró ilyen szerelemmel csügg a részleteken. A még patinásan régi, de már amerikaias tempóban megújuló főváros századvégi állapotát hozza ilyen testi közelségbe. Itt játszódik a, többszólamú regény, egy bűnügyé, s egy másiké, melynek nyomozása eleinte zavarja, később segíti az előbbi megoldását; itt játszódik a regény megírásának regénye is, itt értünk meg a térben és időben mindent, amit egy tizenhárom éves gyereklány megérthet. (vesd össze: „Csak felnőtteknek!”), s érzünk rá sok mindenre, amit megérteni nem lehet. Mert „… már a puszta , szerkesztés sem lehet mindenestül tudatos. Egy valódi nagy versben vagy regényben olyan sokféle rend van, hogy nem is tudhatunk mindegyikről” – mondja Lengyel Péternek egy húsz évvel ezelőtti interjúban Ottlik Géza.
De ami tudható, azt az író tudván tudja – és tudatja olvasóival.