Albert Pál: Ezüstkorunk könyvespolcaLengyel Péter: Mellékszereplők, Jelenkor Kiadó, 1993

(Perújítás) Némi olvasói igazságszolgáltatásra és a történeti távlatba való méltó beigazításra joggal jelentkezik, a pécsi Jelenkor új kiadásában, Lengyel Péter 1970-ben írt, de emlékezetes politikai okokból évtizedre elfektetett, karcsún is tömény kis(nagy) regénye, melyet akkor, 1980-ban az azóta bűnbánó „jobbak” körében sem fogadott kellő megböcsülés; tartózkodók mentségére, hogy alig korábban, 78-ban viszont fölfedezésként köszönthették a valójában később írt vaskos (és netán picinyég túlméretezett, menetében lomhuló) Cseréptörést, nem tudva, hogy eme lényegi „beköszöntőnek” vélt formátumos egy korábbinak némely szálát bontja föl és teregeti széjjel, hogy volt már „Bárán János” rokon sorssal és érzékenységgel „mellékfigurák” közt is „háttéralak”, mielőtt központba állítva apa- és családkereső „nyomozó”, megannyi frontra és munkaszolgálatba hurcolt árvája, félárvája közül szinte képmási főhős, az életmű ívének máig egyezményesen egyik hordozója.
Újraolvasni ezért sem árt friss szemmel és garantáltan sajgó szívvel, egy délután s egy éjszaka hajnalig majdnem kitartó beleélő intenzitásában a Mellékszereplőket, ezt a persze dehogy „ifjúsági regényt”, hanem egy időben nagyon jól datálható és mégis, éppen ezért az időtlenül is el-eltérő képzeletekkel és tapasztalatokkal társalgó, ifjúságról, fiatalságról szóló, lapszámra kurta, betájolásával mégis másfél évtizedet átfogó s emígy valósággal „nemzedéki regényt”, apák, fiúk, lányok botladozásaival és botlásaival, nyugtalanságával és megalkuvásaival, középső kimetszésében ráismerve a budapesti 50-es/60-as évek egyetemi világára, hivatkozásokban a lehetséges előéletekre, gyerekkorokra, gimnáziumi élményekre, majd egy válóper bánatos kifuttatásában az enyészpontba zuhanó kallódásokra, elszürkülésekre, sóhajtó hiábavalóságokra, követve Madaras István, Szász Erik és Orsolya, Dán Dóra (Ágnes) és Oroszi Ferenc, egyetemi csoporttársak, tanárok és előadók talmin is mozgalmas históriáját,
(Elbeszélő, némely tulajdonságokkal) Hol ő, az „elbeszélő”? Kívül és bévül persze, miként minimálisan szokás a modernitásban, miként Lengyel mesterénél, Ottliknál; LP egyéb elmélkedő futamai szerint is így, tudjuk, hiszen a Rondó leckefölmondó okos „hommage”-ából, közelnézet, távolnézet, zoom, zum! A „használati utasítás” eme kánon értelmében is benne van a Mellékszereplők szövegében: vonatkozik az enigmaadagolás és megfejtés-késleltetés módozatára (a kalandregény gyermek olvasója sem „szegi meg” a vállalt „játékszabályokat”...); a „kamerás”, „gumiobjektívos” látásra (a narrátor mellesleg amatőr fényképész is, sötétkamrában keretező, kivágó, nagyító); s miként kell, lehet: integrált szereplő a történet „nyomozója”, cserepeinek összeállítója, jószerivel értelmezője, ki afféle szabálytalan „tudományos” diplomamunkát ír, éppen Mellékszereplők címmel, „rendhagyó monográfiát készít, személyes tapasztalaton alapuló felmérést; kiskörnyezetrajzot, beszámolót a saját négyéves tanulmányi és emberi környezetéről, a lehetőségek szerint teljes háttérrel és oknyomozással.
Az elbeszélő itt, Madaras István, a történésben és a textúrában is a Lengyelre oly jellemző jelen levő-távolságot tartó, lebegtetett, kétkedve is mindent tudó és furfangosan adagoló főmellék figura, ki mondatról másikra, első személyből harmadikra válthat; intellektuális ajándék és kevéske fejtörő, olvasóban is hamar természetes légzős. Ha nem is teljességgel „tulajdonság nélküli ember”, de mert bévülről s nem kívülről jeleníttetik meg, az „anekdotizálástól” jócskán óvakodva, a többieknél kevesebb ismérvvel és kevésbé következetesen jelzett tanú, hangforrás, tolmács, bújtatott vélekedés, kissé úgy, mint a Macskakő jócskán talányos „narrátora”. Írónak: történésbe szerepre delegált; „észnek”, ,,bandavezérnek”: kalamáris mögé ültetett, absztrahált; őszintén is „példás”, mint egy Szabó István-film koncipiáló „ego-ja: rokonszenves, érzékeny „kádergyerek”, hajdani falujáró unokája, gátlásos utó-serdülő, derék fiú, szókimondó jó barát, konok jellem és hőzöngés meg nárcizmus nélkül lázadó is, ha a záróvizsga előtt éppen őt távolítják el az egyetemről rendhagyó „szakdolgozatáért” (vö. némi átfedést, mint LP-t tíz évre „dobozolt” regénykéziratával) – cinis eris, cívis voltál, cívis maradsz. Incselkedés akkor, hogy némely adottságával, szociális körülményeivel és nyilván születési dátumával Narrátor-Madaras lehetne akár az életben föltételezett LP-nek afféle „alteregója”, egy megint; azzal az írónkat jellemző komolykodó kis kihívással, mely irtózva bár árnyékától is bárminő „vallomásosságnak”, állítgatja-gatja az önéletrajziság csapdáját; hiszékeny, lépre menő olvasónak, maga dehogy sétál bele. Vajh önérzetes kacérkodása, nagyon tisztelendő, publikusra is jelesül kívánt szemérme Lengyelnek ez a tudatos indulónál megengedett csalattató csalogatás? Óvatosan hinnők, mert más vonatkozásokban is ingerlően kedvenc az eljárása: írói megfontolás is, enigmaajzó fogás, nyomozzon, orrát majd jól beleveri a kis kíváncsiskodó olvasó; az ő szégyene, ha kutakodott durván valós kulcsok, triviális megfelelések után. A kiváló elbeszélők mindig így tudták; homéri kacajjal a szenvtelent, személytelent, az „impassibilité”-t hirdetők mívelték a legkajánabbul; írás verejtékében ilyetén humor a vigasz: „Marcel” én vagyok, is, sem.
(Je me souviens, Georges Perec) A „nyomozói” regénytípus egyik birtoka LP-nek az újabb magyar irodalomban; „oedipális” nyomozás formájában a Cseréptörésben, bűnügyi föltárásban, kalandregényesen a Macskakőben. A Mellékszereplőknek inkább csak előadási (információadagolási) módja „nyomozói”; a megbolygatott, ugráló időrenddel, a cserepek sok további értelmezésre már nem is váró ki- és összerakásával: annyi enigmával, szerzőnk prózára, narrációra jól fölismert gondjával, mi menethez, ritmushoz, olvasói érdeklődés megmozgatásához kívánatos, majdnem végig sikerrel. Még igazibb faculté maîtresse-e, lelki, érzékenységi adottsága Lengyelnek, célként, eszményként is, az emlékezés. Fölidézni, megőrizni, az időtől visszaszerezni; a tárgyinak az egyénin megélt meg a biztonsággal volt, s hozzá még a magán-, a köz-, sőt akár a történelmi igazságnak restituálása. Mondhatóan, ezért kiváltképp: Lengyel Péter történelmi regényeket ír: leszállva ennen múltja kútjába (Cseréptörés), okkal, hogy áltörténeti fikciót, ponyva-időt a leginkább „történetiben” (Macskakő), de lám, a megírás jelenébe torkolló Mellékszereplőkben is; talán így időtlenebbre maradandóan, mint a szintúgy perspektívában látó és az „igaz” érdekében „relativizáló” Nádas Péter, és kis közeg meg nagy közeg elmozdulásának („rendszerváltásnak”?) kevésbé kitetten, mint pl. egy Esterházy (gondját ő jobban tudja, némely folyamatos-jelen-csipkelődése, igazán függő: a Witz).
„Emlékezem”, kezdhetné bekezdések litániáját LP is, mint egy véle egykorú, de már halott, enyhén „újregényes” francia társa, Georges Perec. „Emlékszem”, s akkor, 1970-ben nem (de még 80-ban sem) minden kimondó és megnevező bátorság nélkül: a kitelepítésekre, a fegyveres őrökre, Kistarcsára, 56-ra, a Fehér Ház épületére, a szürkére festett Pobedákra (ő is, előfutár), a hivatalból megbélyegzett „disszidensekre”, a kis besúgókra, a nagy rettegésre és a kimúlni csak nem akaró poshadt kádárizmusra... Emlékezve az élet, a hétköznapok, a díszletek megannyi kis elemére; gyakorta pontosító „datálásokkal”, ha legtöbb följegyzése kettős oszlopba rendezhető, „Akkor még”/„akkoriban már” – amikor a Váci utcán még autók jártak, amikor a villamosokon már nem lesznek kalauzok, amikor a zsákruha volt már a divat, amikor a Pipacsba vagy az Annába jártunk, amikor elterjedt a farmer, a Terta magnó, dúlt a házibuli, és már engedélyezett volt az abortusz. Tudjuk LP-ről, most már biztonsággal a Mellékszereplőktől, hogy a mitologikus emlékezés örökítő jelenébe emelően, szinte krúdysan, mándysan, lüktető erósszal és archeológusi, leletgyűjtő szenvedéllyel írója, leírója városának, Budapestnek, ezúttal a belső fertálynak, a Kígyó utcának, az Irányi utcának, a Duna-partnak, a Károlyi kertnek, nofene, hozzá még a Sztálin útnak is (melyet már 80-ban, első kiadásban ékezet nélkül mert megnevezni!), noha a Sztálin utat meg a megannyi át- meg átkereszteltet (...) elvből sem kedveli, visszatérő szinte tic-je, háromszor itt is a megjegyzés: „egy utcának csak egy érvényes neve lehet.” Egy, az erósz erkölcsével, mint a kívánt anyának, ne áruljon el, ne kurválkodjanak véle; s akkor éppen a ki tudja hogyan volt-hová lett anyaöl után maradjon a védelem illúziójára a Város, kószálások közben mondhatni: „otthon voltunk, a városunkban, ahol születtünk.”
(Kulcscsalogató, újfent, egyre ordenárébban) Szenvedélyes történeti érzék, az emlékezésben stíllel fegyelmezett líra és a leírások szinte „újregényes” mikrorealizmusa – mint magyarul is egy másik hajdani kis remekműben, A látogatóban; néha oly élet- és vélt-modellközelséggel, hogy miként az „önéletrajzisággal”, nehéz ellent állni a „kulcsfigurák” keresgélésének: kinek-kinek ismerete, hallomása szerint, de hát kis országban egy anekdotakinccsel és legendakörrel, jó vagy gyarló újabb enigmajátékkal, ha végül persze belerág mindenbe a szólás, a megszólás. Elvégre nagy a kísértés találgatni, ki az Anna eszpresszóban 1958 táján üldögélő „lompos, borostás” író, kinek frissen megjelent „kis alakú kötete” részben ott játszódik; osztva, szorozva, egybegyúrva három is lehetne, H., M., külsőre meg V., ráadásul egyik sem idegen Lengyeltől; kis makacs mocorgás, kuncogás szerzőt kiigazítani, a nyoszolyát nyűvő és szívet tipró Szász Orsolya csak nem lehet „szénfekete”, ha nékünk olyannyira, evidensen vörhenyesszőke; összeérnek nemzedékek, Palermótól Oslóig egy a világunk, heroináink is; avagy kérdezni, minek topográfiailag is enyhén elmaszatolni azt a főiskolai (egyetemi) tanszéket, mely egyenesben említődik a Macskakő kis szökellésében: „az egyetemi olasz tanszék Paradisónak becézett szemináriuma”, ahonnan a diákok paradicsomot dobnak le az elzötyögő autóbuszokra; itt, valószínűtlenebbül, kőtömböt a mérsékelten kedvelt kétszeres Kossuth-díjas professzorra; ablakból mindenesetre úgy szeretnek kidobálni LP „vásott kölykei”, skatulyát is a Hősök terére, mint urinál-libálni M-nél, „odolt” a mosdóba T.-nél és E.-nél, csupa kis Tom, csupa kis Huck, még a tekintélyes N. is – Giacomo egy komoly felnőtt anális.
(A titok) Még egy enigma, megmozgatni legkiváltképp, noha szereplőké inkább, mint az íróé, íróságé; téma csak, itt nem módszer. Téma, kortéma; történeti szociográfia is földolgozhatná, ha már az egykori meg-megszenvedők, elviselők aggként ritkán emlegetik fel; ifjontibb, boldogabb (?) olvasónak nem árt rá figyelnie, ha egyszerre akar érteni dokumentumot és regényt. Vajh őreájuk gondolt LP, amikor szögletes zárójelben szinte lapalji, nélkülözhetetlen információval áll elő: „a főiskolai éveim alatt nem zajlott le még Magyarországon a következő évek nemi forradalma. A korunkbeli lányok és fiúk ritkán fekszenek le egymással. Egyszerűen nem szokás. Szerelmem szűz, én egy rosszul sikerült, rossz ízű, elfeledni való alkalom után félig az, huszonhárom éves koromig. Egy emberöltővel vagyunk tudatlanabbak – annyival lassúbb az életünk –, mint a hat évvel későbbi fiú-lány iskolát járt húszévesek.” Narrátor-Madaras szavával: „Másképp voltak ezek a kamaszdolgok Magyarországon, mint akár csak öt évvel később. Az érettségi napjáig egyetlen fiú volt az osztályban, akinek volt már dolga nővel.” Ennyire általános volt – jó volt? rossz volt? Lengyel regényének nem csupán kárára. Igaz, afféle „éducation sentimentale”, „érzelmek iskolája” persze nem lehetett belőle, ha megéltként maga a „szerelem” sem tetszik ki soraiból; az időnként „belülről” is megmutatkozó Madaras pl. „jár” ugyan egy lánnyal, de erősebb kamasz-riadalma, serdülő sutasága egy házibulin a bereteszelt fürdőszobában; s így „szenzáció”, amikor a Th. Mann-i (testvér-vonzalmú?) barát, Szász Erik nagy végre elveszti szüzességét. A tanszéki diákok majdnem mind ijedt „szűzfiúk”, a felnőttekhez följáró, tanárokat bolondító lányok az izgató titkok; a közmegszólás, fantaziálás ezért beavató, kis közösséget cementező aktus a le-legyűrt szorongásban; rajongás is van akkor abban, hogy „nem akármilyen kurva”, a „szopóskurva”, a „szexuális pajtás”, a „biszexuális”, a „nimfomán”, a „fehérmájú”... Valójában utókamasz-gátlás oldódik, nevelődik: a lányok „romlottsága” a „misztérium”; aki „boszorkány”, az a mágneses erő, cinkosságok ötvözője, Kosztolányi tudta ezeket a dolgokat, Örley, Ottlik ilyesmiket is, Függője némi váratlanságában Esterházy is, persze Mészöly az ő Pécsi Picijével Az atléta halálában.
(»Mellékszereplők«) Titok-, talány-, kalandhangulat és nyilván szex nélkül ritkán van regény, ily „alantas”, nemde, a műfaj; mégis, ha ékes függőkkel, üresen hagyottan, behelyettesítve, szublimálva: jelzett hiánnyal. S ha lelepleződik, elmúlik, szottyad, kipukkan: marad az „élet” keserű kínálata, a „realitás princípiuma” – ez a témát kimetsző, prezentáló, elejtő LP fölismerése is (s akkor ebben mégis rokon a flaubert-i Éducationnal, mini-kaptafán bár a formátumosabb „nagyregényekkel”). Regény és sors addig van, ameddig rejtély, kíváncsiság, játék a tűzzel, pulzáló, zaklató erósz; mi marad azután, isa por, minden regények örök melankóliája: rombolása az időnek, grandeur után a décadence, bomlása, széthullása annak, mi talmin is utólag csoda volt, mert volt: léte, hangulata csoportnak, nemzedéknek, bandának, egyéniben is a közre néző hősködésnek. A Mellékszereplők, szerény méreteivel akár, de szintén így regénye az időnek. Szereplői persze a nagybötűs (és rút) Történelemhez képest eleve csak „mellékszereplők” voltak, lehettek, áltatták bár magukat az ifjonti buzdulásban, hogy mások talán, mint a korrupt és korlátolt „apák” (és/vagy, ráadásul: „elvtársak”), ők már az „ellenkultúra” hírnökei; a történetből kilépve még emilyen „mellékszereplőnél” is kevesebbre degradálódnak, beilleszkednek a hétköznapokba, elkallódnak a massza-valósban. Erik eladja a csodaautót, elzüllik vidéken, strandon kabinos, pária vagy kalandor távoli földrészen; Orsolya a külhoni tündöklés és ámokfutás után eltűnik valami érdektelen „civil” házasságban; Dán Dóra kétszer válik, háromszor házasodik, négy gyereket szül, kulturális káder-lady lesz; Madaras konokul, de csak tengődik értelmiségi mellékállásokban. „A maga módján mindenki megszűnt létezni; halottak – ki hogyan”, s „rendre jönnek a más halálok” – jegyzi föl Madaras. „Közben tíz év telt el.”
(A Lukács fürdő napozóján) Szeredy és Both Benedek? Csak Erdei Mari, egy lány az Árpád gimnáziumból, akit „szexuális természetű botrány miatt rúgtak ki”, nem Ottliknál, hanem a Mellékszereplőkben. Ha nem kegyhelyzarándoklat is, ki-kibukkan a textúrába bújtatott „hommage”: a stíl, a szófűzés; ilyesmi a mi fülünkkel: „bár lehet, hogy mindezt csak ma, utólag magyarázom bele a barátom viselkedésébe, gondolja Madaras, más dolgok ismeretében.” Ottlik Géza megvallott mestere Lengyel Péternek; bárminő méricskélés nagy illetlenség és illetéktelenség volna. De annyit azért hadd mondjunk – még a történetiességnek hitelesítésére is – éppen az „empátiás” és megélő távolságból, hogy ezt az újra kiadott Mellékszereplőket egykori „fogadóinál” több szeretettel és elismeréssel ajánlanók mai, jövendő olvasóinak. Lengyel jeles terméséből fokozott gyengédséggel most ezt a kis kvázi-remeklést tennénk föl az első sorba könyvespolcunkra, elhelyezve egyszersmind hagyományban, időt álló java „ezüstkoriban”, más ifjúságról szóló keserédesek és atmoszferikusak, olvasmányosak és szívfájdítók közé, a Kentaur, a Zenekíséret, Végh György önéletrajzai mellé, egyik név se legyen sokkal rosszabb, mint a másik, ha esetekre, a sőtéri Fellegjárás és – Ulpius Éva meg Tamás, Szász Erik meg Szász Orsolya – az Utas és holdvilág közé, filmbarátnak kazettás ötlet az Álmodozások kora; de hát szántan érdemesebbje, szórtan, föntebb; agyon s mellé: basta.