Albert Pál: Cseréptörés Budapesten

Lengyel Péterrel soha nem találkoztunk, művei közül is csak az utolsót, Cseréptörés című vonzó és egyenetlen, de csupán a szándék igényességével is a hazai termésből kiemelkedő regényét olvastuk; Lengyel Péterről csak azt tudjuk, amit most könyve fülszövegén olvashatunk: 1939-ben született, olasz–spanyol szakra járt az egyetemre, egy évet töltött Havannában, újságíróskodott s elég sokat, moderneket fordított, korábban két kötete jelent meg, 67-ben Két sötétedés címmel novellái, 69-ben Ogg második bolygója címen egy sci-fi regénye, s emígy, ha jól s az „elfektetési idővel” is számolunk, a Cseréptörésnek több mint négyszáz lapos tömbjén majdnem évtizeden át fúrhatott-faraghatott. Lengyel Péterrel, emitt egy nemzedék krónikusával, egy nemzedék élményeinek, történelmi tapasztalatainak, kis emlékeinek és inkább borongásainak, mint buzdulásainak érzékeny megfogalmazójával mégis pokoli kedvünk volna elbeszélgetni az országhatárok s a néhány esztendős korkülönbség ellenére is a majdhogynem közös titkokról, kis ügyekről, meg, sajnálatosan, nagyobbakról. Arról, hogyan is volt a gyerekkorban, a serdülőkorban: a légiriadók, szőnyegbombázások, bujkálások és kisiskolást családfővé avató, brutális árvaságok idején; vagy hogyan később ama, csak utólag kurtának tetsző korszakban, melyről ma is csodálkozva mondjuk: „Három év volt az egész. Igaz, ugyanaz a három-négy év, amikor még örök volt a világ. Az ország határai légmentesen voltak bezárva, és a világ másságának színei-hangjai nem jutottak el hozzá. Az a négy év, ezerkilencszáznegyvenkilenc, ötven, ötvenegy és ötvenkettő olyan súlyú volt az ország életében is, lakói ha visszanéztek később, nemigen hitték el a puszta számoknak, hogy az egész kor, amelyből kinőttünk, csak három vagy négy év volt: az a három-négy.” Erről így, nagyban, merengve, „bezsongva” a sok hiteles kis ténytől (a stendhali petit fait vrai-ktől, nemde): milyen volt a sárga Hardmuth-ceruzánk az elemiben, milyen a Meinl Gyula hirdetése  városunk (a főváros) utcáin, milyen a zabpehely íze az iskolai dán-konyhán 45-ben, 46-ban; olvastuk-e már az újságban Hekus Dönci kalandjait, ki járt az osztályból Mimi néni tánciskolájába, egy sorban ülünk-e, ott talán a földszinti huszonegyedikben a Nemzeti Színházban, pirosló kamaszfüllel és persze még rövidnadrágosan a Noszty fiú esete bemutatóján, vagy hogy a hajnali kurjongatásokban, aszfaltos folklóron megromlottak, rátalálunk-e még talmi dallamára a Gyertyafény-keringőnek, a Három Aranyásónak, egy Ákos Stefi-számnak; tudjuk-e pontosan, meddig mondták azt, hogy Sztalinapánk, s mikor került oda az ékezet, oly szigorral, hogy sem reakciós bácsi, sem egyszerű munkás többé nem véthette el, miért 70-es az évfordulóra átkeresztelt trolijárat, miért több a véletlennél, ha egy elbeszélő műben azt olvassuk, egy kedvetlen, csüggedt ifjút az 56-os viszi céltalan utazgatásra. Beszélgetnénk ilyenekről, a könyvében közölteknél is kimerítőbben hallgatnánk őt, az azóta is mégiscsak tudott, meg az erősen elképzelt kiigazítására, bővítésére: hogyan pöfög a kétütemű keletnémet autó a pesti utcán, miért elfogadható groteszk valóság, hogy a „pirospozsgás közönségszervező” másodállásban vasárnap délelőttönként akasztási szakértő, miért működik még mindig a „pavlovi reflexként belé(nk)ívódott állampolgári félelem”, vagy hogyan kallódnak lázongásba beleroppant tehetségek, „tudós csőlakók”, alkoholizmusba süppedő művészek, újabb szárszói öngyilkosok, mint a regényben szereplő idősebb drámaíróbarát, Ábel, kiben oly kínálkozó szegény B. Nagy László képmására ismerni. Hallgatnánk Lengyelt, vagy mondanánk helyette, a könyvben felismert rokon példákkal, a túlérzékeny gyermekek és serdülők későbbi világszemléletet, nyájasabb és toleránsabb közeg után sóhajtozó utópiát meghatározó sérelmeit: hogy valaki fölüti az orrunkat: szidtad az anyámat?; hogy nem merünk hátranézni az utcán, mert halljuk lépteit „Pikolónak” és „Karesznak”; hogy a „siralomház-játékban” mi vagyunk az áldozat, s akkor nincsen „cseréptörés”, hogy tornapribékek verik lábszárunkat a mászókötéllel, s a már fölmentettet is egyetemi indexig üldözik az igazolatlanul mulasztott órákkal: hogy az osztályban, minden év elején, jobb közölni tüstént, mi nem verekszünk; hogy mégiscsak gőggel, a magunkéval, elhatározzuk, ezentúl „nem félünk”, de végső jutaalomként talán csak akkor nem fogunk, midőn a „falhoz egyedül kell odaállnunk”.
Milyen fikció keretében (olykor csupán: ürügyén) mondja el mindezt, nemzedéki társnak a regényesítő „majonéznél” is fontosabbat a Cseréptörés írója? Kitalált hős történetét olvassuk-e avagy az írói harmadik személyből is Lengyel alig leplezett alteregója beszél: lelki rezdüléseiről és zavart érzéseiről, a „hétköznapokban való létezés” elpergő homokjáról s persze az eltűnt idő nyomozásáról, múltjának fokozatosan fölfedezett (néha csupán: fokozatosan adagolt, ismertetett) rétegeiről; önmagának tett ígérettel és a mesélés izgalmát, célirányosságát általában szavatoló régi fogással: az identitás, az énről alkotható s műsokkal is elfogadtatható kép kereséséről: „Bárán János nem ismerte az apját. Nem ismerte a saját életét sem. Nem az övé volt az arca. Nem alakult ki a kézírása. Nem volt beszélő viszonyban az anyjával. Úgy festett a dolog huszonnyolc éves korában, hogy az, hogy ő van, még egyáltalán nem eldöntött kérdés. Megfogalmazott és megfogalmazhatatlan hiányérzetei halmozódtak. Úgy érezte, hogy még nem tett rendet magában.” Az, aki eme fikcióban, huszonnyolc évesen, 1967-ben keresni kezd, s keres kilenc esztendőn át: a szerzővel egykorú s jobbára hasonló életrajzú, csak nyilván valamivel balekabbra, gátlásosabbra, önrombolóbbra mintázott Bárán János: kicsapott egyetemi hallgató, eltanácsolt színházi segédrendező, szellemi segédmunkás, alkalmi fordító, elhatalmasodónak posztulált megszállottságában szerelmeit és emberi kapcsolatait ritkító nyomozó. Ő kóborol a városban, villamosozik éjszaka és nappal, fölkeresve gyerekkora régi színhelyeit, az óbudai Uszály utcát, az Áldás utcai iskolát, a hajdani káder-árva otthont, a budai „jé vé Sztálin nevelőintézetet, egyszer anyját, máskor nagynénjét az Elemér utcában, hogy faggassa őket az ő emlékezetében már csak homályosan élő dolgokról, a 45-ös cezúránál korábbiakról, a városmajori homokozóról, a rákosszentmihályi kertes házról, az üldözötteket bújtató vöröskeresztes házról. Helyszínekről, eseményekről, apróságokról; a realista fikcióval „naturalizáló” beágyazottsággal s bizonyos érzelmes-nemes szépelgéssel sem feledtetve a megszállottság igazi tétjét: hogy valójában az „oedipális” titokról, a „hamleti” helyzet körüljárására, a belátás és a megnyugvás, méltányos ítélkezés és hasznosítható, szublimált vállalás reményével a szülők múltjának föltárására is.
Minden élet mélyen banális, izgalmasak, kedélyt , képzeletet fölizgatók csak a megélt viszonylatok: elsőre a Cseréptörés nagy (sokszor csupán: nagynak mondott) munkával összegyűjtött „dossziéja” sem különösebben beszédes. Alig az apáról: a találkozások, beszélgetések, sőt egy terjengősen, unalmasan leírt oroszországi utazás során Báránnal együtt csak egy kis kurta-fura életrajzra valót tudunk meg róla: derék polgárember, gépészmérnök volt, 38-ban házasodott, 42-ben behívták, 43-ban, harmincöt éves korában egy szovjet fogolytáborban halt meg vérhasban. Színesebbet, vaskosabbat, valamivel többet az anyáról, viharos, hányatott sorsú nőről. ki segédszínésznőből lett feleség és özvegy, az új időkkel minisztériumi osztályvezető, a második férj oldalán is káder-rangú szépasszony, majd bukásában könyvkereskedői elárusító; a ki persze olyan, mint a vádaskodó rajongással, gyűlölködő ragaszkodással írt „oedipális” regényekben a „rossz” anyák: gyerek előtt pucéran tárulkozó a fürdőszobában, „platinaszőkére festett kaszírnő” díványán, „bűnjeleket” hagyó szeretőivel „vétkező”, majd kétszeresen is „áruló” a mégiscsak méltatlan mostohaapa oldalán, ki rokonságba adja ki, intézetbe csapja az önös függetlenségében terhes kisfiút.
Néhány esztendeje nemzedéki műfaj a „fiatalnak” nevezett magyar irodalomban az „oedipális” regény, Bereményitől Pályiig, Esterházytól Nádasig: tudatosan míveli az egyik, utcájába éppen csak betéved a másik, van, ki ravaszul, megfoghatatlanul játszadozik a témával, más, ki döbbenetes nyíltsággal vall ürügyén, más alkalomra, dolgozatra vár megnevezése és elemzése az ebben a vonatkozásban is remeklésnek: Nádas Péter „családregényének”. Most csak annyit, lengyel eredményére is rákérdezve, a félig-meddig-ben inkább a többet méltányolva, hogy „oedipális” regénynek, jónak azt tartjuk, mely a papa-mama-kisgyerek közhelyes háromszöge helyzeteinek bárminő szókimondó és merész ábrázolásán túl afféle (lényegi?) Bildungsroman-ként a meghaladás távlatát is kínálja az elbeszélés rétegeit, szálait összesodró regényírói logikával: ha nem csupán a téma „oedipális”, de az, következetesen a szimbolikus megfelelésekig és kifuttatásokig az egyik lehetséges „rendezői elv”, olvasva: az egyik hiánytalanul logikus olvasat. Az „oedipális” logika kíméletlen és tragikus, kire alkalmazzák, pokolbéli mártózásra is küldik: az igazságnak nem is békéjéért, de legalább bölcsességéért. Lengyel Péter is bizonyára így tudja (hiszen: hogyan tudna írni másképp?), érzelmes, néha kicsit érzelgős, törékeny, a látszatmegoldásba berzenkedve beletörődő és az első rhétori idealizmusba önnemesítve belekapaszkodó hősével elnézőbb csak: mintha „cserepet törni”, a cím ilyetén értelmezésével: a törvény égetett táblájáét törni oly könnyű volna, mintha törvénynek táblája nem is volna. Mert Bárán János, a benső földolgozásában két megoldásig jut el: továbbra sem integrálhatóan az egyiket, kihagyott láncszemekkel, hiányos logikával, váratlan megordítással a másikat illetően. Az anya külön régiójában egy többszörösen ismételt durva mondatnak meghallásáig („tudd, hogy – finomítunk – él nemi életet az anyád” – ahogy már s grundon vágják szemébe vadócabb társai); de nem jelzett ás ábrázolt következményéig a mélyebb fölismerésnek: ez az élet rendje, magad hiányára pótlást másutt keress! A másik ágon viszont a „pozitivitásnak” túl egyszerű és szépelgő az ujjongása: a mindent megoldó ajándék, lelemény: az apának megtalált, pesti utcán és lakásban készített amatőr fényképei, éppen a házasságkötés évéből. Ám ha erre ment a játék, emlékezhetünk a sokat emlegetett legfőbb tétre: Bárán rögeszmés célja megtalálni „saját első emlékét”, a „biológiailag lehetséges legkorábbi emléket”: laikus kontárkodjék más szakmájában, előkészített és figyelmes olvasó a köznyelven is így mondaná: „ősjelenetet”, mégsem azon nyomban boldogító hagyatékot. De a kilenc próbaév fölhat a szerzői kegyelemért, a zaklatott nyomozó a régi fényképeket nézegetve, egyszeriben felnőve, a vágyva vágyott identitástudat birtokában zavartalanul azonosulhat a „kemény állú férfival”, örökébe léphet, hiszen, ha jól számoljuk, harmincöt éves most ő, annyi volt amaz halálakor. S az azonosulásban vállalhatja mindama (pontosabban. vállalhatná, mert a szerző helyett végezzük el, az ő s a könyve javára az alárendelést) „pozitivitást”, „értéket”, miről annyi szép és szépelgő s néha bizony csak nemes betétként ható tiráda olvasható külön-külön: az ősöket és a családot, a szűkebb hazának tudott várost és a születéssel együtt szerzett nyelvet, mely az egyetlen, legyünk bár később sok nyelvből fordítók, mit tökéletesen tudhatunk, melyben minden szónak minden értelmét, árnyalatát érezzük, hiszen tüstént mondjuk, szótár nélkül, a gyerekkor játékának kulcsszavát is: „cseréptörés”.
Oedipális nyomozás és kései, ahogy lehet azonosulás? Ősjelenet, a fogantatás képi titka és írói látás, írói nyelv, hiszen az apai album üzenete: erős korhangulatú városképek meg kort idéző föliratok a háború előtti Budapest szófűzésével: az, ami a fiú (helyesebben: L. P.) regényében a regényesítésnél is vonzóbb, jobb, olvasói öröm és esztétikai érték? Nem ismeretlen ez a menet és következtetés a modern világirodalomban, s a klasszikus regények zömére is érvényes a képlet; jó példák nyomán, tájékozottan a maga igazát (s vélnők, amúgy az ember igazát) írja Lengyel; itt sűrítve, amott kidolgozottabban, erősebb logikával tenné: egyenletes olvasói érdekeltséget, izgalmat biztosító remeklés volna a Cseréptörés, a talán példaképként is tisztelt ottliki Iskola a határon megett, a nádasi Egy családregény vége szomszédságában. De mintha az egyeztetéssel, a logikával, a válaszúti töprengéssel más téren is lenne némi baj a Cseréptörésben. Zavaró benne például a két életrajz fedése, Báráné és Lengyelé: nem egy mozzanatnak, műveltségi attribútumnak, külföldi tapasztalatnak és hivatkozásnak, mit sajátjából kölcsönöz hősének a szerző, a történésben semmi funkciója nincs, más vonatkozásban pedig némi stilizálás, általánosító igény, balga riadás holmi árnyék-közegtől okoz némi nehézséget az eltérő információknak és a kis valóság (meg hajh, a nagy) referenciáinak egyeztetésekor. Nagyobb vagy föltűnőbb hibája azután a könyvnek, sutábban felétől kezdve: a „nyomozási” fikció erőltetése. Sok itt az önkényes fogás, szereplők váratlan bevezetése, mesterkélt megszólaltatása, s a megannyi hiteles, apró utalás közepette valószínűtlennek érezzük a lelki dúltságot, az inkább deklarált, mint meggyőzően ábrázolt „megszállottságot”; művelt férfiú Lengyel, érző és érzékeny alkat, a hic et nunc jeleinek és hangulatainak pontos, tollal találó, választékos följegyzője, de nem eszelős, nem bölcseleti, nem metafizikus elme, „extenzív” író inkább, mint „intenzív; „horizontális” lélek, mint „vertikális”; Báránjából is hiányzik a nyomozásnak az a cerebrális őrülete, mi például a dosztojevszkiji vagy camus-i hősök sajátja. Lengyel mintha két formula között nem tudott volna választani: „emlékező regénynek” hitelesebb könyve, mint a tömörebb formát, töményebb közeget, irreálisabb valószerűséget kívánó „nyomozó regénynek”: módszerét csak kölcsönözi emennek, hogy elbeszélhető legyen az, mihez nincs elég regényes történése. Gondját megértjük, a műgond ellenére is lanyhulását: figyelmének olykor az ismétlő tényközlésben (összevetve akár egy-egy nevet, jelzést az oly pompás, szentkuthys-ottlikos tartalomjegyzékkel); stílusának, modorának, leleményének a kényszeredett második részben, hol nem ritka az erőltetett beszéltetés és szépelgés, felesleges kölcsönzés és intarzia (váratlan „új regényes” leíró gyakorlat, Dos Passos-os montázs), sőt (a magunk utoljára használt becsmérlésével) a „szabómagdáskodás”: verejtékes pszichologizáló dúsítás, ön-kérdezgetés, ál-kérdésekre kinyögött emberismereti közhely. Hosszú a számon kérő lista: rokonszenves, tehetséges, egy ígéretes hullámban is figyelemre méltó írót tisztelünk meg véle. Meghitten borongva, hálával, szeretettel is, hiszen a Cseréptörés nekünk azt üzeni: így éltek ők, kiket vállalnunk kell, így élünk mi, napról napra a végül történelemmé összeálló hétköznapokban, sérelmeinkkel, vágyainkkal, szépelgésünkkel, nárciszos és kékvirágos idealizmusunkkal, kallódásunkkal, a ránk parancsolt felnőttséggel, emlékeink porával, a nosztalgia fényében opalizáló hamisgyöngyeinkkel.