Akt, üveggelBanga Ferenc és Szemethy Imre rajzaival

Elévült, most már bevallhatom. Amnesztia is volt közben.
Úgy kezdődött, hogy szombaton Adél, kis feleségem felhozta a motorbiciklist, kellékes a volt színházából: „Hadd mutassam be az új fiúmat.” Borral kínáltam a bőrbe-szögbe öltözött embert, eltársalogtunk. Hamar elment, Adélom úgy találta, nem voltam elég kedves hozzá. A két nap és két éjszaka folyamatos véres veszekedésben telt el. Közben sűrűn elvárta, hogy szeretgessem. Halálosan fáradt voltam.
Hétfőn este láttam, amint megtölti a szifont. Kiszámította okosan, hogy úgy meglesz a kellő tömege: a dróthálós szép régi üveg a Hepajról, plusz benne egy kiló víz. Az udvaron nappal motor túrázott, éjjel és nappal egy avult sláger döngött. Küszködtem, amíg tudtam, végül éjfélre leragadt a szemem. A dal a bevezető taktusoknál járt. Ő gondosan szemrevételezte a koponyámat. Szárazra törülte a kezét, hogy ne csússzon. Elmeséli majd utóbb, minden apró részlettel. Éber volt, kiváló megfigyelő, az ő oldaláról pontosan ismerjük az eseményeket. Megtörülte a szifont és két marokra fogta. S megint megállította valami. Hatodik érzék, az emberi kapcsolatok felsőfokú tudása. Rájött, hogy mellétalálhat az egy szem olvasólámpa világánál. Pancsermunkát nem végez, állástalan lehet, de amatőr soha. Meg kell várnia a szürkületet. S hogy ezt eldöntötte, sohasem érzett ujjongó öröm áradt el benne, mely kitartott a múló órákon át. A fényre várt. Életében olyan boldog nem volt még. Ült az ágy szélén, virrasztott, dédelgette az élményt magában, az utolsó cseppig meg akarta őrizni. Nézte a testét a tükörben: talpig meztelen volt, romlott és gyönyörű.
Lidérces álmok gyötörtek, forgolódtam, hol az arcom került felül, hol a halántékom, hol a tarkóm. Míg eljött a virradat, új kezdetek hírnöke. Megtörülgette a kezét, megtörülte a szódásüveget. Két marokra fogta. Várt, hogy felfelé fordítsam az arcom. Úgy helyezkedett a könyvespolc és a fal közötti szűk sarokban, hogy lendületet tudjon venni. Magasra emelte a szifont, hátra a feje fölé és lecsapott a koponyám tetejére. Négyszer vagy ötször – nem emlékezett aztán és a sebész nem tudta pontosan elhatárolni az ismeretlen éles tárgy okozta nyomokat.
Egyik pillanatról a másikra különös állapotba kerültem. Nem mondhatnám, hogy felébredtem. Riadtam felfelé, és zuhantam mély ájulásba egyszerre, küszködtem a fájdalommal és a hányingerrel. Az agyamban egy kicsike elkülönített rekesz kristálytisztán rögzítette a szoba képét, elemzett, stratégiát épített. Kint Little Richard énekelt.
Ott állt a hajnali derengésben. Színésznő volt életének eme szakaszában: éppen elküldték a harmadik kisvárosi színháztól is. A jutalomjátékához maga alkotta a színpadképet, nem szorul ő intézményes keretekre. A terv hibátlan volt, nem az ő bűne, hogy a kivitelezésbe becsúszott egy kiszámíthatatlan elem, a nagy művek örök ellensége. A koponyám több mikronnal vastagabb minden elképzelhetőnél – csak-csak nem akartam meghalni. – Figyeltem. Megszólalt bennem a létfenntartás ösztöne. Most nem szabad elájulnom.
A kezembe kellett vennem az ügyeket – végtére én vagyok a férfi, egész kicsiny családunk gondja-felelőssége az én vállamon. Megpróbáltam felülni az ágyon, nem sikerült. Fél könyökre emelkedve néztem a képet.
Kint leesett az első hó, a nő ott állt az októberi reggel lopott gyöngyházfényében, ahogy az Isten megteremtette (szólás, szokás). A teste, mint az álmokban. Karcsú volt, telt, törékeny. A lába közti aranybarna háromszögön csillant a visszaverődő fény, az arca átszellemült, éteri, émelyítően szép. A kezében borotvapenge. Utána majd elvágja a csuklóján az ütőeret, ráomol szerelmesen a tetememre, úgy találnak meg minket, szép két halottak leszünk.
– Dobd el. – Rejtett erőtartalékokhoz nyúltam, hogy kimondjam a két szót. Elejtette habozás nélkül. Nem elájulni, ismételgettem magamban. „Most menj és telefonálj mentőért. Vigyél kettest.” A fülkék kétforintost ettek, húsz éve nem adtak telefont, a Nagy Rusz árnyékában éltünk. Abból lett a baj. (Hidd el, ez is abból lett.)
– De ugye nem árulsz el? – kérdezte az én kicsim, ésszerűen. Addigra nem nagyon láttam már, mert az egész idő alatt csurgott bele a vér mind a két szemembe.
– Nem árullak el. – Ismert: ha mondom, akkor úgy lesz. Kitöröltem a vért a jobb szememből, oda könnyebben elértem. Ő fölkapkodta árnyékok járta vékony testére az enyhén bomlott, kicsit vad darabokat, omló norvég pulóvert, lebegő szivárványos szoknyát. Megpróbált felrángatni a székre, és rám adni a nadrágomat, de a finom nő nem volt elég erős hozzá.
– És ha rossz a fülke? – megszokta, hogy a tanácsomat kérje.
– Akkor bemész az őrszobára, szemben, megkéred, hogy hívjanak mentőt.
Magamra maradtam. Hullámokban tört rám újra és újra a sötétség. Még nem ájulhattam el: mert ha a telefon rossz, akkor nem fog bemenni a rendőrségre, nem mer. Visszatér a félbe maradt alkotáshoz. Az agyam működő fiókocskája már birkózott a feladattal: Azt fogom hazudni: ahogy este hazajöttem, valaki megbújt a sötét főlépcsőházban, leütött, nem láttam. Összetéveszthettek valakivel. A gyönge feleségem cipelt föl a harmadikra.
Elég hamar visszajött:
– Jönnek a mentők. – Nem hittem. Így fizettem a bizalmáért. De perceken belül beállítottak, az egyik fehér köpenyben, a másik sofőrposztóban – ráadásul csakugyan mentősök voltak. Előadtam akadozva a mesémet. Kisebb hézagok maradtak azért. Ha a lépcsőházban vertek fejbe, hogyhogy ruhátlanul fekszem az ágyban? Mondtam: a kedves ijedtségében úgy vélte, ágyba kell fektetni a sérültet. Nem járt polgári védelmi órára. Ő vetkőztetett le. (Amúgy tényleg.)
A két férfi avatott kézzel intézte a dolgát. A medikus ámult: hogy ekkora roncsolást végzett a lépcsőházi ismeretlen és mégsem törte be a koponyacsontot. Elhazudoztam szép folyamatosan.
Rám húzkodták a ruhát, hordágyra raktak. Lefelé menet a doktorka bekukucskált a lépcsőházi benyílóba, a fejét csóválta. Előreült a sofőrhöz, hátul csak a kedves maradt velem. Büszke szirénázással vágtattunk a Nagykörúton. Az első kórházban nem volt ágy. A másodikban nem volt ügyeletes sebész. Észnél maradtam. A Dél-Budaiban fogadtak be végül.
A műtő foglalt volt, a mentősök betolták a hordágyat az előtérbe, a medikus beszólt. Az asszonyka vele van, mondta, mi megyünk. Ketten maradtunk a homályos folyosón. Adél felállt, az ágyamhoz lépett.
Tartsd magad, bátorítottam Imrét (az én volnék.) Csak egy kicsit még. Nem elájulni. Mert ez befejezi. Akkor fölém hajolt:
– Ugye már te is látod, hogy minden fiú közül téged szeretlek a legjobban?
Egy ilyen műtőjelenet persze nyomába sem ér a halottasházinak. Kijött a sebész két asszisztensnővel, a szájuk előtt fehér gézmaszk. őt leültették a sarokba. Én boldogan elájultam.