Ajánlás, Könyvhétre (1992)Államfőmnek, köszönettel, mert a helyén van

Mégiscsak istenáldotta ország ez a te hazád. Ha a veszedelemben ilyen ember támad védelmére, amilyen az államfő. Egyszer minthogyha a szerencse is mellénk állna.Hányszor gondoltál rá két év alatt. Amikor nem folyt a vér a Margithídon. Amikor egy ízben már nem lett pártközlöny a távolba-látó fennmaradt részéből. Ezerkilencszázharminckilencben születtél. Életed során ma először van olyan államfője az országnak, akire a polgár felnéz, akit az emberek magukénak éreznek, aki méltón képviseli. Angol emberek, újabban spanyol emberek ezt egészen természetesnek veszik az uralkodójuktól. Nekünk először. Tessék végiggondolni – a kínos-avatag, tompa agyú lovastengerésztől a borban áztatott keleti al-helytartókig. Napok óta töröd a fejedet. A dolgoknak többé-kevésbé rendes menetében a magad mércéje, ízlése nem tette lehetővé, hogy fölkapaszkodj az uborkafára és könyved elküldd az ország első emberének. Jóllehet felbukkan benne ő is, az író, aki igazoltan van távol az asztalától. Jóllehet szerettél volna küldeni neki.Ma egyik percről a másikra, mintegy a könyvhétre időzítve, minden megváltozik. Amint az ő személyén keresztül támadják a köztársaságot. Elfalazzák az emberektől, elfuserált slágerénekesek gyakorolják rajta rágalomáriáikat, ellene támadnak az erők. Mit is tehetnének mást, akik gyűlölik az – igen – szabad világot, hol maga dönt sorsáról a felemelt fejű ember. Ha egyszer nem tudják elviselni a demokráciát, melynek őrizője – így dolgozták ki az amerikai Alapítók, kiket ők utólag is a pokolra kívánnának – az egyensúly és az ellenőrzés, a megosztás a hatalmi az ágak között. Támadják, aki szinte az utolsó akadálya annak, hogy belebóduljanak a korlátlan időutazásba a bánatos, bűzhödt múlt felé - amely egyszer már olyan eredményesen tönkretette az országot. (Külföldi támaszra ezúttal hiába számítanak szegények – a demokráciák erre a poshatagra nem vevők.) Minden dühüket erre az egyetlen emberre összpontosítják.Ma mellette szólni annyi, mint a trikolórt védeni, a hon szorongatott helyzetében nemzetőrnek jelentkezni. Az államfő mellett szólni ma annyi: a köztársaság mellett kiszállni, a jövő mellett. A köztársaság van veszélyben, a szabad holnap.         Ostromállapot. Az ő nagysága nem a rangja, nem a jól körülbástyázott hatalom, hanem a személyes emberi megvesztegethetetlenség. Az olyan nagyság pedig sosem volt akadály a könyvküldésben. (Bibó, a könyvtáros, hetvennyolcban.) Most küldhetsz a Bibó-per másodrendű vádlottjának is – kinek vallomási jegyzőkönyve néhány éve megrendített a szelíd és rettenthetetlen helytállásával.Szerencsés föld Spanyolország, melynek negyven év fertelmes fekete diktatúrája után van egy államférfija, a kompromisszumként elfogadott János Károly. Száműzetésében a világ boldogabbik felén szabadelvű demokráciát tanult – ez ma a tananyag, ha a fejük tetejére állnak is haldokló vagy kelő Vezérek. Reprezentál, felavat, kitüntet. A veszély pillanatában azután megszólal és esküjéhez híven egymaga védi meg a népfelséget (majd azt írtad: köztársaságot) a gyilkos tekintélyuralom visszatértétől. Királyi család, persze, vagy van, vagy nincs. Magyar nincs, kinevezés útján múltat csinálni nem szoktunk, demokraták.De megesett a csoda. Nem kellett hozzá Bourbon-ház – egyetlen hibátlan tisztességű, szabad magyar polgár kellett. Az ország, mint nyulat a kalapból a bűvész, elő tudta húzni a megszállások idején börtönben, hegesztőpáka, mérnöki és írói munkaasztal mellett kikovácsolódott fiát, ki alkalmas a nemzeti szuverenitás megtestesítésére. Első polgárként a többi polgár között. A megoldás stílusos, méltó a köztársasághoz.A szabad polgár arról ismerszik meg, hogy nem fél. Nem alkalmas szolgának. Ha felesküdött, hogy az ország érdekét mindenek fölé helyezve, az alkotmányt és a köztársaságot minden körülmények között megvédi, akkor nem fél – sem fenyegetéstől, sem zsarolástól, se a tiszta nevére szórt rágalmaktól. A demagógián átlát – okos is.E század az emberiség válaszútja: a totális és a demokratikus világ között. Egyik felől az erőszak, koldus rab nép és pöfeteg kiváltságosok, a szorongó gyűlölet – másfelől a szabad lélegzet, az együttérzés rendje. Két totálisat legyőztünk már, mi emberek és az élet törvényei. Jönnek még új harcok: támad a vakhit és a törzsi gyűlölködés.Magyarországnak is kétféle lehet a holnapja. Ezekben a napokban megint egyszer eldől. Az államfő akkor szólhat bele – akár nem tevéssel is – a politikába, ha például alapos okkal arra következtet, hogy (valamely) javaslat teljesítése az államszervezet demokratikus működését súlyosan zavarná. Akkor kötelessége is. Zavarná, súlyosan. Arra következtet. (Ne felejtsék el, kérem, hogy János Károly rádión és televízión szólt országához – s nem folyt vér, ma nem fenyeget polgárháború, rohanás a középkorba, s nem áll Európa nyugatán, a francia és a portugál határon állig fegyverben új falangista fekete sereg.)Államfőd cselekedett, esküje szerint.Szerencsés Magyarország: azt az embert találta kompromisszumként, aki – senki sem tudhatta előre – az államfői poszton lángész. Nem szokásod ilyen nagy szavakat leírni; ez egyszer a helyén van. Ő nem hibázik. Egyetlen szóval, egyetlen tettel sem. Nem szól bele a politikába. De amikor az idegen megszállás után zagyva áradat sodorná el az ország szabad, demokratikus holnapját, akkor számíthat rá a tízmillió itthon, erőt meríthet a több millió a szomszédban. A védőgát, homokzsákfal, mely az áradatot föltartja: egyetlen törékeny, esendő ember, nincs más eszköze, csak az emberi minősége, a sérthetetlen becsülete, tisztessége és hazaszeretete, a mindenféle körülmények között kipróbált megvesztegethetetlensége. Hogy éppen neki van módja rá: különleges kegyelem az országnak. Akárki akármit mond, akárhogy sírunk-rívunk, mégiscsak szerencsés ország Magyarország. Göncz Árpádnak, 1992. május 31-én, Budapesten