A Galaktika Műhely megkérdezte... Lengyel Pétert

– Milyen emberi és családi háttér segítette elindulását az irodalmi pályán?
– A leginkább semmilyen. Későn jöttem rá, hogy mégis voltak előzmények. A nagyapám, aki parlamenti gyorsíró volt, később lapot szerkesztett Kassán, és még egy tárcaregényt is írt Liane címen. Ő volt az egyik fordítója Bölsche Szerelem az élők világában című könyvének, úgy hívják: dr. Merényi József. Én is Merényinek születtem, a nevelőapám nevét hordom. A legtöbbet apámtól kaptam. Őt nem ismertem. Kétéves koromig volt itthon, a Don-kanyarban fogságba esett, és 1943 áprilisában meghalt. Épületgépész-mérnök volt – és amatőr fényképész. Az albumait úgy lapozgattam, mint mások talán a családi bibliát. Ezekből tanultam látni. Könyveim borítóján mindig az ő felvételeit használom fel.
– Hogyan került közelebbi kapcsolatba az irodalommal, írással?
– Azt hiszem, hogy mindenki, aki ír, előbb olvasó volt. Biztos van, akinek a gyémántgyűjtő az eszményképe, másnak a miniszterelnök vagy a hotdog-árus – én azt gondoltam, hogy a legnagyobb dolog a világon, ha valaki regényeket ír. Nem képzeltem, hogy ez velem is megtörténhet. Műfordítással kezdtem: az érettségi szünetben Hemingway novelláival, Faulknerral. Ugyanekkor írtam meg először a Citroen DS 19 című novellámat – a Rondó című kötetben megtalálható.
– Milyen jellegű volt az az irodalom, amit szívesen olvasott?
– Sokféle. Mindenevő voltam és vagyok. Az egyik korai álmom az volt: egyszer megvenni Jókai százkötetes centenáriumi sorozatát – de az ezerhatszáz forint volt. Az egyik legnagyobb írónk, aki csak élt. Amúgy: amire szüksége van a szépírónak, azt úgyis megtalálja, s amit megtalál, arra lesz szüksége. Ady írja valahol, hogy mondjuk az utóbbi öt évben, akármi olvasnivalót vett a kezébe, a saját munkájában segíti.
– Az olvasó népesség jelentős része sikeres sci-fi íróként ismeri. Az úgynevezett „magas irodalom” emlőin felnőtt embernek hogyan jutott eszébe, hogy egy science fiction regénnyel álljon elő? Az Ogg második bolygójára gondolok.
– Nem csak azt az egy regényt írtam. Írtam két olyan novellát is, amelyet – ha mindenáron osztályozni akarjuk – idetartozónak tekintek. Az egyik a Napkelet című – belevették a Penguinnek a World Omnibus of SF című antológiájába, amelyet Brian Aldiss és a svéd Lundwall szerkesztett. A World SF nemzetközi bemutatkozása ez a kötet, a Napkelet képviseli Magyarországot, örülök neki. A másik a Rondó című novella, az utóbbi novelláskötetem címadója.
Hogy miként szerettem meg a műfajt? Ez is azt a meggyőződésemet támasztja alá, hogy nem fontos ily módon különbséget tenni regény és regény, novella és novella között. Mindig az olyan könyvet kerestem, amelyben nem tudom előre, hogy mi fog történni. A nagy műveknek – egyebek között – ez mindig jellemzője. Amit kiszámíthattam, azt untam. Nemcsak a szemét építkezik véges számú képletből, hanem minden, ami nem egyszeri, különleges. Aztán Varsóban kaptam egy kupac science fiction könyvet a házigazdámtól. Ebben a műfajban eleinte sose tudtam előre, hogy mi következik. Más módon, de itt is arról van szó, mint az úgynevezett társadalmi regény jelentős műveinél: saját világot épít az író. A science fiction esetében ez a műfajból következően, többes számban értendő: világokat. Idővel azután már az ilyen könyvek nagy részénél is tudni lehet előre a folytatást. Ezt is emberek írják, emberi képzelettel, emberi tapasztalatok és gondolatkapcsolások alapján. Másfelől, minthogy nagy üzlet, sokan konjunkturális alapon művelik.
– Amikor először gondolt rá, hogy ilyen jellegű regényt ír, mi volt az a plusz lehetőség, amit ez a forma nyújtott, amit más jellegű irodalmi formában nem tudott elmondani?
– Az, amire a science fiction igazából való. Újabb kísérleti helyzeteket, állapotokat lehet benne előállítani, holnapokat próbálni. Ugyanaz az alapképlete, mint ami általában az ember fölénye az állattam szemben. Hogy végiggondolhat valamit, mielőtt cselekszik. Az állítnak végig kell csinálnia, beledöglik vagy nem. Ebben a műfajban végig lehet próbálni mindazokat a jobbára kétségbeejtő, de néha felemelő lehetőségeket, amelyekbe belekerülhetnénk, ha valami másképp alakult volna a történelemben. Ha másképpen volna a fizikában, a biológiában. Vagy ha minden ugyanígy történik, csak a lehetőségeink nagyobbak, s egy tágasabb világegyetembe érünk el.
– Ha a Cseréptörés című regényét újra kellene írni, akkor én úgy gondolom, hogy ugyanúgy írná meg. Ez az Ogg második bolygójára is igaz? Mi az a mondandó, amit visszatekintve fontosnak tart ebben a műben?
– Egyrészt: a Cseréptörés című művemet is másképp írnám meg. Azóta tapasztalatokat szereztem és tovább tanultam a mesterségemet. Ennyiben másképp írnám meg az Ogg-ot is. Különben ugyanúgy vállalom az első betűtől az utolsóig, mint mindent, amit kiadtam a kezemből.
Hogy mit tartok belőle fontosnak... A kérdésnek erre a részére valaki másnak kéne válaszolni. Az önértékelés csapdájába eshetnék, s azt másoknál is mindig kínosnak érzem. Túl közel vagyok hozzá, nem az én dolgom megítélni.
– Nem is értékítéletre gondolok. Csupán azt kérdezem: mit érez ma is fontosnak belőle?
– A Két sötétedés című első könyvem fülén azt írtam, hogy nem érdemes arról beszélni, mi akar ez lenni, azt csak az egész könyv mondhatja el. Ma is így képzelem. Végső soron adhatnék belőle tárgyi tartalommutatót – bárki megtalálja a zsebkönyv kiadásban –, és abban elég fontos volna az alkotás a hódítással szemben, és a terjeszkedő hatalom, amely törvényszerűen önmagát végzi ki. De hát a regény nem ilyen általános, elvont dolog, az az érzékek számára megfogható formában mondja el, amit akar. Magamról beszélek, és csak rám érvényes, nem hiszek a kötelező szabályokban. Legelőször nem mondanivalóm volt. El akartam mesélni egy történetet huszonhat éves koromban. Hogy tudnál te ilyet megírni, mondta valaki, hiszen ez a műfaj magyarul nem is létezik. Na, akkor már éreztem, hogy érdemes nekivágni – elég nagy volt a kihívás.
– Szavaiból nem érzem azt az idegenkedést a sci-fi műfajától, ami az irodalmárok egy jelentős részénél tapasztalható. Sőt!
– Nemhogy nem viszolygok, nagyon szeretem a műfajt. Ami jó belőle. Ha az ember olyat ír, amitől viszolyog, az más gazemberségekre is képes. Az olvasóknál azt tapasztaltam, hogy érzelmi a hozzáállás. Van ember, aki jó szívvel veszi kézbe, van, aki kiütést kap tőle. Én az előző csoportba tartozom. Nem kívánom megítélni az utóbbit sem. De nem hiszek abban, amikor észérvekkel magyarázzák, hogy miért van ez. Ami az irodalmárokat illeti: nem mindenki viszolyog tőle. Másrészt aki teszi, az sem feltétlenül valamilyen sznobságból teszi. Egyszerűen nem ízlik nekik. Ahogy én nem szeretem a rejtvényrendszerű detektívregényt.
– Úgy érzi, hogy életművében jól megférnek a sci-fi írások a más jellegű művekkel?
– Nem teszek különbséget: a Rondó kötetben benne van a címadó is és a Napkelet is. Mindkettő a Kortársban jelent meg először. Mindkettőt antológiákba válogatták. S nem tettek különbséget a szerkesztők sem.
– Nem is azt gondoltam, hogy önmagában különbséget tesz, de az a tapasztalatom, hogy az irodalmi élet vagy irodalmi folyamat, amibe írásaival belekerül, kategorizál. Különbséget tesz a sci-fi és nem sci-fi, író és sci-fi író között. Létezik egyfajta arisztokratizmus, ami elzárkózik minden olyan irodalmi megnyilvánulástól, ami az úgynevezett tömegműfajok kategóriájába sorolható, függetlenül attól, hogy jó vagy rossz írásról van szó, és létezik ugyanakkor a másik véglet, amely szinte már csak ezt tartja irodalomnak, arra hivatkozva, hogy ennek van olvasótábora.
– A kérdés összetett. Kezdjük a végével. Aki azt gondolja, hogy az a jobb könyv, amelyet több példányban adnak el, azzal én nem tudok mit kezdeni. Nem mennyiségi kérdés az irodalom. Ha van arány, az inkább fordított. Különben a legnagyobb mű a magyar irodalomban a Szabó család volna, illetve a televíziós megfelelői. A dolog másik oldala: az előítéleteknek van oka. Nagyobbrészt szemetet árulnak science fiction címen. Nemcsak nálunk, az egész világon. Aki egyszer belebotlik, könnyen elmegy a kedve mindentől, ami hasonló címkét visel.
Barátaimtól meg szoktam kérdezni: utálod a műfajt vagy nem? Aki nem olvassa, annak nem adok belőle. Érzékeny vagyok arra, hogy amit írok, csak jó szívvel olvassák. Bizonyos, hogy az volna a legfontosabb, ha nem tennénk műfaji megkülönböztetést. Vannak science fiction sovoniszták is, akik a magyar és a világirodalom történetéből mindent, ami nem sült realizmus, beolvasztanának a science fictionbe. Nincs sok teteje science fictionnek kinevezni műveket, amelyek a fogalom feltalálása előtt születtek. Utópia, fantasztikum más nagyon régen létezik.
– De hát ez a sci-fi forrásvidéke...
– Ez csak azt mutatja, hogy kapcsolódik a kultúra múltjához. Ezen az alapon az ősök közé lehetne sorolni a Don Quijotét, a Gullivert és a pikareszk regényeket. Remekművek, túlélték a századokat.
– Jól értem a véleményét? Csak jó és rossz mű létezik, függetlenül attól, hogy milyen irodalmi formát ölt?
– Ha hozzátesszük, hogy nem számít, hogy mit írnak rá, akkor az egész irodalomban nem ismerek más felosztást, mint jó és rossz könyv. Ebben sem.
– Kik azok, akik közel állnak az ízléséhez? Kiket szeret?
– Mindent, mindenkit. Létezik egyfajta regény, amely mondjuk úgy, a csodával dolgozik. Hozzá kell tennem, hogy számomra csak akkor létezik, ha el akarja hitetni velem, amit ír. Ha nem követi a saját logikáját, vagy ha lovagvárakról és varázskardokról beszél a huszonnegyedik században az Alfa Eridanin, akkor azonnal elalszom. A jót szeretem. Vonnegut nem science fiction címke alatt adja ki regényét, mely a Titánon játszódik. Bulgakov a Mester és Margaritával. Borges, a század egyik legnagyobb novellistája. García Márquez – bár tőle csak a Száz év magányt sorolom a kedves könyveim közé. Az olasz Calvino. Heinlein, az amerikai, akit szintén nem nagyon ismernek nálunk. Az angol Wyndham. Aldiss Non Stopja (magyarul: Amíg világ a világ). Azt tudja megcsinálni, ami mindenféle szobrásznak, zeneszerzőnek és festőnek is a feladata: teremt valamit, ami azelőtt nem volt. Zárt világot, törvényi vannak, ha belelépek, akkor benne lakom, jól érzem magam vagy rosszul érzem magam.
– Hogyan viszonyul a sci-fi „nagy” alakjaihoz? A legnépszerűbb szerzőkre gondolok, Asimovra, Lemre, a Sztrugackij testvérekre. Végül is a többség számára ők jelentik a sci-fit.
– Vegyesen. Lemtől olvastam igazán nagyszerűt, és volt, amit untam. Sztrugackijékat sajnos nem ismerem, nem tudok semmit szólni róluk. Asimov nagyon vegyes, a robotkönyve annyira teremtő, hogy a robotika három törvényét itt-ott már a szerző nélkül emlegetik, mintha folklór volna – vagy objektív tudományos igazság. De már a világhírű, s jelenleg, azt hiszem, a kvadrilógia állapotában tartó Birodalom-sorozatot egyszerűen a siker és a pénz vitte el, ameddig elvitte. Clarke-ot, gondolom, szintén elég jól ismerik nálunk, ő a legjobbak közül való, például A gyermekkor végével (Childhood’ End). A 2001-et is szeretem, a moziban is.
– Milyennek látja a pályáját? Mely művét tartja a legfontosabbnak?
– Sajnos megint rossz tanuló leszek: nem tudok sorrendet szabni. Mindegyiket megfontolom, mielőtt kiadnám a kezemből. Mindegyiket egyformán a saját munkámnak tartom. Ha van válasz, az kettő. Egyrészt: mindig az, amelyiken dolgozom. Most a közeljövőben várható a Macskakő. Másrészt: egyet mégis ki kell emelnem a könyveim közül. A Mellékszereplők című regényemet az a különleges kitüntetés érte, hogy egy egész állam- és erőszakszervezet vette magának a fáradságot, hogy az útjába álljon, és tíz évig ne engedje az olvasók elé. Így hát ez egy fokkal kedvesebb a többinél. Aztán ugyanaz a szöveg egyszer csak kinyomtatható lett.
– Mi volt az oka, hogy ennyi ideig fektették ezt a könyvet?
– Annak, hogy vállalom, amit kiadtam a kezemből, következményei vannak. Ennél a regénynél azt jelentette, hogy nem vagyok hajlandó változtatni senki és semmi kedvéért, ha az a kiadás feltétele. Úgy gondolom, hogy igazából egy oka lehet. A történet 1957 és 1962 között zajlik egy művészeti akadémiára járó ifjú emberek között – és azokban az években azoknak az embereknek nem jó a közérzete. Húszévesen is a velejükig romlottak. Ezen én nem tudtam ssegíteni.
– Jelenleg min dolgozik? Tervez-e olyan művet, ami rokonítható a sci-fi-vel?
– Kezdem a második felével: akarok science fiction regényt írni, olyannyira, hogy nemcsak terveim vannak hozzá, van félkész kéziratom is, idő kellene. Minden munkám egy nagyságrenddel tart tovább, mint amennyire terveztem. A Cseréptörés kilenc évig tartott, utána a Napkelet és a Rondó, egy kötet végső felépítéséhez. Akkor fogtam bele a Macskakő című regényembe. A Kortársban Ponyva címen jelent meg, s a cím copyrightját fenntartom. A 88-as karácsonyi könyvvásárra megjelent.
– Ahogy a címlapot nézem, valami olyan próbálkozás ez, ami az úgynevezett modern prózát idézi fel bennem.
– Ha az a modern próza, amit ma írnak, akkor igen. Regény. A címlapjával mondhatjuk el a legtöbbet róla, a tartalmához tartozik. A Legújabb. Aluljáró népkönyvecske. MACSKAKŐ, a cím. Vértető szerelmes gyilkosokról avagy: isten előtt nincsen titok. Detektív regény, külön szóvan, nem hiba, hanem korjelző. Utána címsorféle következik, hadd legyen az egész könyv kérdőjel, rejtvény és meglepetés, végtére is az író tartozik meglepetéssel olvasójának. Kis kockák választják el egymástól a Mutató szavait (minden könyvemben van ilyen): Betörők a kéjtanyán ■ A vér láza ■ Óvilági kasszafúrók ■ Kétfejű bornyú ■ A két magyar haza ■ Gerincre dobva ■ A vágy párája ■ Úri csirkefogók ■ Ősz örömlány dala■ Nyoma veszett a holtnak ■ Szentfazekak ■ Zsarnok Sárkánykirály ■ Lopják a húst ■ Rákóczi tér ■ Történet az ÉRC előtti korból ■ Hullámsírban. Majd könyvészeti adatok következnek: néhai Merényi Endre szép borítóképével. S az ára alku nélkül hatvanhárom forint. Vigyázat: zugirodalom! Hogy ebből aztán ki mit ért, az az ő dolga, fogja a könyvet, megint: csak az egész szöveg tudja elmondani.
– Mégis mi ez a könyv? Hogyan tudna kedvet csinálni az elolvasásához?
– Előkészítettem egy idézetet: a helyet, ahol felsoroltatik ennek a könyvnek a szereplőgárdája, olyan módon, ahogy a régi színlapokon. Először jönnek tehát az emberek, név szerint. Az utolsó a betűrendben: Vespucci, Bernardo, Amerigo fivére, sáfár Budán. Így álltunk valahogy a világban: az Amerikának nevet adó ember fivére éppen nálunk talált alkalmazást, Budán. Akkor a felsorolás, hogy „...legvégül, talán betűrendbe szedve gondosan, vagy halomba hányva kuszán, aki továbbá: Korcsmárosok, elvtársnők, bérkocsisok, tamburmajorok, szénlehordók, szatócsok, gitáros fiúcskák, fogházipari vállalkozók, kéjnők, nadályok, úrasszonyok, szűzek, nyomozók, üvöltő és kerengő dervisek, urak, dámák, koldusok, grófok félbetörve és egészben, muzulmánok, cselédek, janicsárok és delik, katonák, polgárok, kültelki figurák, csövesek, csepűrágók, téglák, kóbor cigányok, úri betörők, mullák, állami gyilkoskülönítmények, stórosok, pedlérek, arisztokraták, spionok, zenehallgatók, bányászok, konzulok, tatárok, rabszogák, magfizikusok, ügyészek, előemberek, sikkasztók, kibernetikusok, amerikások és kivándorló-kufárok, muszkavezetők, fapinák, jelmezszubrettek és lábtóművészek, vendégmunkások, bosnyákok, csibészek, ócskások, foglárok, zsidók, fényképészek, gyurmázó gyerekek, gyilkos urak és tájékozódási futók. Hát vegyük ezt tartalomnak is. Ha már megírtam a könyvet az elmúlt tizenkét évben, nem tehetek mást, tiszta szívből ajánlom mindenkinek.
– Köszönjük a beszélgetést.