„A dolgoknak oka van, sajnálom, alább nem adhatom”Károlyi Csaba beszélgetése Lengyel Péterrel ÉLET ÉS IRODALOM LVI. évfolyam, 51-52. szám, 2012. december 21.


– Nem tehetem meg, hogy ne azt kérdezzem először, amit mindenki kérdezne tőled: miért nem írsz?

– Írok, folyamatosan.

– Jó, úgy pontosabb: miért nem publikálsz? Avagy kérdezhetném úgy is, hogyan áll a regényed, amelyen 20 éve dolgozol? És mikor tervezed megjelentetni? Illetve azt is kérdezhetném, hogy 1993 óta miért nem adtál közre könyvet? Utolsó előtti köteted a Holnapelőtt (nem-regény) volt 1992-ből, az utolsó a Búcsú, 1993-ból, apád fényképeivel és a te szövegeddel. A cím lehetne átvitt értelmű is, remélem, nem az.

– Ilyen átvitt értelme nincs a Búcsú címnek. Ha úgy értik, hogy búcsú az apától, azt elfogadom. Ennyi. A betű szerinti tartalma: az újlaki búcsú, 1950. Sosem terveztem másképp. Novellával kezdtem, jobb belátható távon. A regény érdekel, más csak elvétve. Persze, ha felkérsz 70 szóra Nádasról, azt ki nem hagynám. Különben volt egy állapota, amikor 83 szó volt.

– Az jó lesz majd 13 év múlva.

– Rádumáltál. A regénynek odáig kell eljutnia, hogy én elfogadjam. Már az első novellánál is így volt, Citroën DS 19 a címe. 1958-ban írtam. Azután húsz évig nem adtam ki a kezemből. Valami még nem volt rendben. Dátuma 1958–1978.

Különben sem siettem. Először 1964-ben nyújtottam be novellát, épp az ÉS-nek, Nyár a címe. Alig hittem a szememnek, amikor három hét múlva nyomtatásban láttam viszont. A szerkesztés munkáját ismered, nyilván úgy esett, épp az kellett a tördeléskor. Még az is lehet, hogy tetszett a prózaszerkesztőnek, aki akkor Cseres Tibor volt. Amúgy mind a kettő olvasható a Rondóban.

– Te magad tetted föl azt a kérdést Ottliknak, mikor interjút készítettél vele az ÉS-ben [ÉS, 1969/11., márc. 15.], hogy: „Életművében – a művek kis száma igazolja – azonos nyomatékkal szerepel a hallgatás és a megszólalás.” Nálad 20 éve a hallgatás szerepel nagyobb nyomatékkal. Látod-e már a készülő regény végét?

– Nem. És nem terveztem hallgatást sem, bár talán úgy előkelőbb volna.

Dolgozom, s ugyan elsősorban az olvasónak tartozom vele, hogy a kezébe vehesse, magamnak is.

– Annak idején a Mellékszereplőknek meg kellett volna jelennie 1970-ben. Mert hiszen készen voltál vele. Csak a kiadó nem gondolta kiadni. Végül a Magvető helyett a Szépirodalmi adta ki 1980-ban, miután már előtte, 1978-ban megjelent a későbbi regényed, a Cseréptörés. Most viszont bármelyik kiadó, gondolom, örömmel kiadná az új regényedet, ha készen volna. Mintha megfordult volna a dolog. Te úgy szocializálódtál íróként, hogy bármikor benne volt a pakliban, akármilyen remekművet írsz is, nem biztos, hogy kiadják. Azt gondolhatná az olvasó, hogy most meg fordított helyzetben nem vársz évtizedeket. Korábban a kiadó akadályozta a könyveid megjelenését, most te akadályozod, mert hiszen nem zárod le a kéziratot.

– Nem várok, hogy az általánosabb kérdésre válaszoljak először. Akkor a Mellékszereplők, hogy sorba menjünk. A kilencedik évben lejárt a Magvető négyéves joga. A kiadó-parancsnok akkor is hazudott, ha kérdezett. Négy példányban írattam a szöveget, hármat kellett beadni, egy maradt. Ha azt elveszik, ahogy később egy barátom otthonából szolgálati betöréses lopással kaparintották meg tízezrünk aláírását a bősi erőmű ellen, akkor nincs a regény.

Július ötödikén lejárt a négy év, hatodikán elvittem a Szépirodalmihoz, ahol előzőleg megjelent a Cseréptörés.

A Macskakő megjelenése is pengeélen táncolt. Olyan év volt: lehetett volna úgy is, hogy az egy megmaradt példányt is el kell ásnia annak a kedves lánynak a csobánkai háza kertjében, ahol a Mellékszereplők kéziratban kiskamasszá érett.

Amikor a Macskakő megjelent, dolgoztam tovább mindennap, a jóba hamar beleszokik az ember. Egy nap szünetet hagytam. Azután, ha magyarázatot keresek, talán túl sokáig készültem. Egyebekkel. Hiába, van egy elég hosszú idő az ember életében, amikor úgy érzi, hogy a világ örökké fog tartani. Nekiálltam németül tanulni. Mert addig úgy gondoltam, hogy akármikor megtanulhatok. Eljött az akármikor. Közben persze írtam is. Tanultam tücsköt, bogarat, nem utolsósorban az anyanyelvemet. A legáthatóbb nyelvi élményem. Egy tanárom az egyetemen azt javasolta: olvasson el háromezer oldalt olaszul, szótár nem kell, meg fog tanulni. Nyert. Most elolvastam háromezer oldal verset, József Attilát, Weörest, Balassit, Károlit, mást, jegyezve, az eredetiben. Nyertem.

Végül: én ugyan nem hátráltatom a könyvet, dolgozom.

– Mennyi van most meg?

– Nem mérhető. Nem úgy alakul, hogy az első mondat megvan, aztán az első fejezet megvan és így tovább, mert hogy a közepe meg a vége visszahat az elejére is. Körökben írok.

– Lesz három kötet?

– Meglátom. Nézd, csak arról szeretek beszélni, ami megvan. Amikor az volt az előírás, akkor sem adtam szinopszist előre soha. Ha két oldalon elmondom, ki is szállhat belőlem a könyv feszítő ereje.

– Van valami munkacímed?

– Nincs, mert azzal máris ígérnék.

– Jó, nem kínozlak tovább. A rendszerváltás idején hirtelen megtáltosodtál a cikkírásban. Úgy tűnik, a kivételes pillanatnak volt ez köszönhető. 1989–90–91-ben alkalmi szövegeket írtál, főleg az akkori Magyar Naplóba és más lapokba. Sokakat inspirált ez az euforikus helyzet be nem tervezett szövegek írására. Nádas Péter ekkor írta a naplószerű Évkönyvet, Esterházy ekkor kezdte a rendszeres tárcaírást az akkori Hitelben, majd később folytatta az ÉS-ben, Parti Nagy ekkor indította a tárcáit, szintén a régi Magyar Naplóban. Nálad ennek az időnek a lenyomata a Holnapelőtt című kötet. Utána ezt a közéleti aktivitást abbahagytad. Miért?

– Az az idő, amíg valóban jó volt a levegő, másfél évig tartott. Naptár szerint esett arra a háromra. Egy ideje már lazult a torz világ. Gyengélkedett a kontraszelekció, például az egyetem oktatói között kivételes szellemek is előfordulhattak. Ígérték, hogy kimennek az oroszok, mondtam, hiszem, ha látom. Mégis, minden egyes nappal tágabb ég alatt éltünk. Egy nap végül tényleg kicsörömpöltek a határon. Úgy éltem addig, hogy újságot írni becsületesen nem lehet. Mert ha netán megírod, akkor jó esetben csak feljelented magadat, megjelenni nem fog, rossz esetben jön a rendőrség, voltak példák. Az ÉS-nél lökögettek, hogy újságot kell írni. Írtam talán három riportot, az egyiket abban a biztos tudatban, hogy nem fogják engedélyezni. A Malévről, se a cég, se a szerkesztők. De szépírókról beszélünk. Biztos, hogy mindenkinek publicisztikát kell írnia? Vannak, látjuk, ma is kivételes emberek, akik, ahogy Kosztolányi, nagyszerűen tudják mind a kettőt. Lemondtam a tárcákat. Parti Nagy Lajos vette át a régi Magyar Naplónál. A költő úgy kezdett prózát írni.

– Ekkor írta Se dobok, se trombiták című sorozatát. Később aztán ebből kiindulva írt novellákat, majd regényt, egyébként az is az ÉS-be írott tárcáin alapult.

– Erről a regényről sajnálatosan keveset tudnak. Pedig érdemes. Egy német kritikában még azt a bugyutát is olvastam, hogy a Hősöm tere a kommunista diktatúra rémségeiről beszél. Arra messze néha még mindig azt hiszik, hogy nálunk csak az utolsó megszállásról szól az élet. Holott Parti Nagy a kinyíló csipájú nácikról írta a regényét már 2000-ben.

– Máskülönben épp ő az az író, aki közéleti szerzőként aktivizálódott az elmúlt másfél évben. Az ÉS-be írott Magyar mesékre gondolok. Te nem érzel-e késztetést arra, hogy újra tárcát, glosszát, publicisztikát írj? Egyetlen cikkedet olvastam mostanában. 2011. június 6-án a Népszabadságban. Mikor Esterházy Pétert meg akarták akadályozni szélsőjobboldali tüntetők abban, hogy Egerben elmondja könyvheti megnyitóját. Ekkor adtad közre a Jelen című publicisztikádat.

– Jó ez, ahogy most, a cím mellett feltartottad az ujjadat, ezt az olvasó persze nem láthatja. Mert azt éppen hogy jelentkezésnek szántam. És a címben volt egy felkiáltójel, amely a tördeléskor elmaradt, amúgy Jelen! lett volna.

– Világos volt a cikk üzenete: ha Esterházy letiltandó, akkor én is jelentkezem, akkor én is a „rosszakhoz” szeretnék tartozni.

– Már régebben észrevettem magamon, hogy igazán, szívből csak valami mellett tudok megszólalni. Nyilván alkat dolga ez is. Írtam már publicisztikát. Volt egy pillanat, amikor Göncz Árpádot ki akarta csinálni a mostanában a viszonylagosság fényében sokat dicsért első választott kormány. Akkor írtam a 168 órának másfél oldalt, könyvheti ajánlással, „Államfőmnek, köszönettel, mert a helyén van”. A honlapomon megtalálod, Litera írólap. Pár éve Franciaországban már előfordult egy valódi megszálláshoz méltó állapot. Amikor az elnökválasztáson a Le Pen nevű nemzetiszocialista figura jutott be a második fordulóba, azok, akiknek nem sok kedvük volt a jobboldalhoz, látványosan befogott orral vagy maszkban, gumikesztyűvel Chirac államfő mellett dobták be a szavazatukat. Az az ember, jobb ide, bal oda, kiállt a köztársaságért, és soha nem adta volna össze magát a náci párttal. Már akadt náluk körzet, ahol ezeknek a kezében volt a közigazgatás. Listákat készítettek, nekiálltak, és a nekik nem kedves szerzőket kidobálták a közkönyvtárakból. Ugyanazokat, akiknek a könyveiből az eredeti nácik máglyát raktak. Mindjárt Heinét, Thomas Mannt, Proustot, mást, azok a németekkel kezdték, ezek a franciákkal. Az ország öncsonkítása visszatérő szokása a diktatúráknak. Heine írta le először, és ekkor Bernard Kouchner, több kormány külügyminisztere idézte: ahol könyveket égetnek, ott előbb-utóbb embereket is fognak. A cenzúra vadabb formája már itthon is elkezdődött. Hír: a Gazdag Gyula filmjeit tartalmazó CD-ket összeszedték a terjesztőktől, Kornis Mihály ajánlója után, amelyben leírta, hogy ezek a sötét Kádár-rendszerről szóló nagyszerű, fanyar humorú dokumentummozik aktuálisabbak, mint valaha.

– Azt mondod, hogy alkatilag nem tudsz írni olyan publicisztikát, ami valami ellen szól. De elképzelhető volna olyan, ami valami mellett szól, nem?

– Mindig. És azért nem is vagyok egészen naiv. Jól tudom, hogy amikor Göncz mellett írok, és ha Esterházy mellett, akkor az mindjárt valaki ellen is szól. Ez benne van. Akit mindenki szeret, az egyszercsak nincs is.

– Épp erre gondoltam. Ugyanakkor a híres emberek, a szellem emberei, írók, művészek, tudósok nagyobb befolyással tudnak lenni a történésekre, mint azt egyetlen szavazatukkal tehetik. Ilyen van, még Amerikában is. Október 20-án, szombaton megjelent a Népszabadságban egy nyilatkozat, mely együttműködésre, összefogásra szólítja fel azokat, akik egy igazságosabb, szolidárisabb, demokratikus, jogállami és európai Magyarországot szeretnének. Ezt néhány jeles tudós, művész, író írta alá.

– Velük vagyok. Nyilván rengetegen éreznek így. Másfelől hiszek a munkamegosztásban. Demokráciában, akinek nincs hozzá kanala, rá se hederít a politikára, szememben ez az eszményi. Nem a mi esetünk.

– Nem tartasz-e attól, hogy esetleg olyan helyzet alakulhat ki, amely már befolyással lehet a privát munkádra, a regényírásra, amit csinálnod kell?

– De igen. A kész diktatúrában is volt egyéni választásom – mindig a magam kárára. Mindenesetre váratlanul itt az alkalom, elmondhatom, ma még, neked, így négyszemközt. Ami a közéletet illeti, az ország katasztrófa sújtotta terület. A Csehszlovákia lerohanása utáni nyáron összefutottam egy tudós barátommal a Kálvin téren. Halálfehér az arca. „Mi baj van?”, kérdezem. Akkor jött meg Prágából. „Ezek bebizonyítják, hogy létezhet ország kultúra nélkül”, annak lett a betege. És ott katonai megszállás kellett hozzá, az összes tankjaival. Mit lehet ehhez hozzátenni ma, itthon?

Mindenre nincs hely, gyors sorolást csak. A nyomor mindenképpen a legelső. Aki éhezett már, igazán, tartósan, az érti, hogy ha gyerekek és felnőttek éheznek, tömegével, azt nem szabad eltűrni. Aki nem éhezett, az tanulja meg, a vízibalett csak azután jön. És nem árt szem előtt tartani: ma, nálunk, az éhezés szükségtelen. Tovább. Sokat átéltünk az elmúlt században, volt már úrnép, volt már élcsapat. De olyat nem láttam még, amelyik harsányan a saját népének a butítását hirdette volna céljaként. Úgy, hogy mindent meg is tesz érte. Szándékosan tanulatlanná tenni egy országot, és közben a hazát pufogtatni nagy ricsajjal. A tankötelezettséget csökkenteni: botrány. Azon kavarni, hogy megfosszák az embereket a ma és a holnap lingua francájától, vagy mégsem egészen. Meggátolni, hogy hozzájussanak az alapvető számítógépes ismeretekhez. Személyesen sért, hogy gyereket verni náluk egyenesen ajánlatos, iskolában, otthon, ahol érik. Az enyémeket nem üthette meg soha senki – én sem. Ha a játék, hülyülés hevében ráütöttem valamelyikükre, azonnal vissza kellett adnia. A nőket verni is hivatalos hím-program, mint egy rossz részeges kocsisnak száz éve. Hányan veszik észre, hogy mindig a gyöngébbet?

Évtizedekig, amíg független országra vágytunk, nem volt ép ember, aki gondolta volna, hogy a történelmünknek épp az a legfertelmesebb, két háború közötti kora érhet utol még valaha.

A Magyar nagylexikon egyszer végveszélybe került. Göncz Árpád a többszöri javaslatomra mozgósított, és van lexikon. Közélet. Amúgy az állampolgári kötelességemet a választassal teljesítem, azon túl, hogy írok és írok.

– Örülök, hogy Göncz Árpádot is szóba hoztad. Sokat beszéltél már korábban Ottlikhoz fűződő kapcsolatodról, akit apádnak tekintettél, ő pedig a barátjának nevezett, majd fiá­nak fogadott. Nemes Nagy Ágneshez fűződő rendkívüli kapcsolatodról, hogy tudniillik szinte egyedüliként tegeződtél vele. Csalog Zsoltot sokszor nevezted legjobb barátodnak a veled egyidősek közül, bár igen ellentétes írói utat választottatok. Hogyan érintett, mikor barátod halála után, Szőnyei Tamás könyvében, kiderült róla, hogy ügynöki jelentéseket írt?

– Ez rövid lesz: fájt. Amikor ez a tény megjelent, az is kiderült, hogy mire először találkoztunk, már néhány éve szakított az úgynevezett szolgálattal. Azt az embert, aki jelentéseket ír, én nem ismertem.

– Nagyon sok oka lehetett annak, hogy valaki nem tudta megtagadni az együttműködést. Szerinted nála mi lehetett a háttérben?

– Ő végigharcolta a forradalmat. Kapitális bűntett. Hamar megszülettek a gyerekei. Ennyi bőven elég a zsarolásra, akinek az kell.

– A gyerekekről jut eszembe. A profi olvasó persze tudja, hogy a regényhős nem az író, és nem az író beszél, hanem az elbeszélő, mégis minden olvasó keresi az önéletrajzi elemeket. Ezek a regényeidben szépszámmal vannak. Például a Macskakőben egy apa tanítja a lányát.

– Látod, a kritikák sokszor nem is vették észre, hogy nem fiú.

– De én például a ’89-ben írott „Ellakni, nézelődni” című kritikámban észrevettem.

– Igen, az jó. Aztán Visy Beatrix a monográfiájában beszélt róla.

– Szóval: mit mondasz arra, ha valaki az élettörténetedet keresi a regényeidben?

– Regény. Azaz nem életrajz, nem történelem. Mások a kötelmek, a célok. Mindenki a saját közvetlen és közvetett élményei alapján ír. Akárhogy formálja, elvonttá, misztikussá, absztrakttá vagy egyébbé. A regényíró szabad, nem kényszerítik gyomorbajos utakra olyan jelentéktelen dolgok, mint a tények. A különbségre világítótoronyként mutat rá, hogy az amerikai próza, mozi telefonszámaiban szerepel az 555-ös. Mert ez a telefonszám nincs. A Dell telefonnál fenntartották a kitalált történetekre, hogy senki se zaklasson létező előfizetőket. Sajnos már ez is züllik. Amúgy arra, amikor az életrajzát kérik számon a regényen, a szerzőnek nem is érdemes válaszolnia. A regényalak sohasem egy ember mása. Összeállna mondjuk háromból, és hozzá a könyv azt igényli, hogy kovácsmester legyen, sánta és szerb a Balaton-felvidéken, akkor az mind együtt a szereplő.

– Arra a kérdésre viszont tán érdemes válaszolnia egy regényírónak, hogy mit gondol a regényről. Mondtad egyszer, hogy amire ráírják, hogy regény, az regény. Fiatal, képlékeny műfaj. De jó-e, ha a regény filozofál? Avagy kiiktathatja-e a történetet? Meg lehet-e fogalmazni, mi az, ami belefér egy regénybe, és mi az, ami nem?

– Várj csak, ez három kérdés, vegyük sorra. Filozófia. A filozófusnak másképp jár az agya, mint a szépírónak. Más a feladata. Csakhogy: tegyük fel, a regényben előkerül a nagy Ste­phen Hawking, amikor előad egy vatikáni konferencián. Ettől korántsem függetlenül Galilei háromszáz évvel korábban. Hawkingnak már a római előadásában ott van az ajánlata, miszerint a világegyetem véges és nincs határa. Segédeszköz a földgömb vagy a gyerek pöttyös labdája. Véges, a vak is látja. Hol van ott határ? Aki tudja, mutassa meg, kérem, nekem is. A szerző vagy a szereplő fülig benne van a kérdésben, ezen rágódik. Hogyha szóba hozza, az filozofálás? Mert akkor miért ne? Meg már a mostani címünk is arra mutat: ok és okozat. Általában, senki ne tiltogasson itt semmit, mert holnap jön egy regény, és omlanak a falak.

A történet: nálam soha nem ítéltetett halálra, hogy is, amikor az maga a regény? Kínos, hogy ha bármely irányzat, személy, neadjisten hatalom elő akarja írni, milyen legyen a regény. Volt olyan, hogy megköveteltek totalitást, optimizmust és munkás- meg paraszthőst, minden regénytől, ítéleteket hoztak a követelmények jegyében, de lássuk be, amögött ott állt a világ második legerősebb hadserege. Sokféle jött még, ahogy a szoknya hossza rövidül, hosszul a divatvilágban. Amikor Truman Capote tényregénye, a Hidegvérrel magyarul megjelent, a fülem hallatára nyilatkoztatta ki egy ember, hogy a fikció pedig meghalt, vége, nincs, eztán már csak tény lesz. Mert, gondoltam a Don Quijote vagy Móricz Erdélye, Gelléri szállítómunkásai, az nem tény. Aznap is oldalakkal gyarapodhatott a Száz év magány. Nálunk dolgozott nem egy olyan nagyszabású író, mint mondjuk Mándy, forrt a hazug felszín alatt egy és más. A regény élte világát. Éli.

Mi fér bele a regénybe és mi nem? Kérdezem egy ideje magamtól. Ezekkel a szavakkal. Talán a Minden. De még várjunk, mint idézted, fiatal a műfaj. A feleletet csak maguk a könyvek adhatják.

– A Macskakő című regényedet kiadták angolul. Annak milyen visszhangja volt?

– Írt róla a The Times Literary Supplement, vezető helyen. Szerették. Írt más is. A közelmúltban egy amerikai net-oldalt kaptam, várj, megkeresem: „...újraolvasok egy-egy... emlékezetes korábbi regényt. Az egyik legemlékezetesebb a Macskakő (...) Lengyel Péter magyar írótól (...) Egyben meta-regény, mely a magyar történelmet követi a XX. század végétől visszafelé a világegyetem keletkezéséig. Nemcsak hogy réteg rétegbe ágyazódik ebben a történetben, hanem a közepéhez érve olyan hirtelen fordulatba torkollik, amely különbözik mindentől, amivel bármely más – detektív‑ vagy nem detektív‑ – regényben találkozhatunk. (...) vagy mesteri húzás, vagy a legszemérmetlenebb eljárás, amivel regény valaha élt.”

– Detektívtörténeteket magad is fordítottál. Említetted Chandlert. A Macskakő három fő rétege közül az egyik egy XIX. század végi kasszafúróbandának a története. Mennyire követed ma a detektívtörténet műfaját? Vannak új magyar krimik, olvasod-e őket?

– Nem tudok mindent követni. Egyben mindenevő vagyok, olvasok detektívet, kémtörténetet, science fictiont is. A leginkább azt a néhány minőségi szerzőt, aki dönthetett volna úgy, hogy mást csinál, és akkor nem kérdezné senki, hogy irodalom-e vagy sem. Agatha Christie ilyen, Raymond Chandler is. A kémregényben John Le Carré, akiről a minap az ÉS-ben írt parádés kisesszét Radnóti Sándor. És akad néhány science fiction szerző: Arthur C. Clarke, mondjuk, akinek az Őrszem című néhány oldalas novellája vált Kubrick 2001: Űrodüsszeiája alapjává. John Wyndham. Italo Calvinót is ide lehet sorolni, az egyik legkedvesebb íróm, korlátozás nélkül. Ő megúszta a science fiction minősítést. Ez történt Vonneguttal is. Már hogy ide ne hozzam az Orlandót, a Gullivert vagy Ezékiel prófétát.

De úgy tudom, a felosztást egy ideje újragondolják, és mindezeket az al-műfajokat egyként irodalomnak tekintik. Sokat járt a fejemben, hogy ha egyszer milliók olvassák mondjuk Clarkot, tőle tudnak meg sok mindent, netán másképpen, akkor miért kellene kihagyni ma a regény műfajából? Marad az egy különbség: jó könyv és rossz. Sok a szemét, persze, de az akad mindenben. Érdekel eredetiben sok minden, amit fordításban a kezembe se vennék. A másik nyelv ajándéka hozzátesz, hasonlóan ahhoz, ahogy a mi nagyjainkat az anyanyelvemen olvasni zenei öröm.

– Mit szeretsz mostanában inkább csinálni: új írókat fölfedezni, vagy újraolvasni a rád korábban nagy hatással lévő műveket?

– Ebbe már bele is kezdtünk, a történet szenvedélybetege vagyok. Találok új szerzőket is magamnak. Magyarokat nem kezdek sorolni, mert csak esetleges lehetne és igaztalan, hogy ki marad el. De más nyelvűekből sem könnyű így rávágni. Csak példának. Doctorow A nagy menet című regénye. Sebald, úgy, ahogy van. Churchill, hogy jó írót mondjak.

S valóban, rengeteget olvasok újra. Sokszor látom másképp a könyvet, mint akkor elsőre. Belegondolok a mostaniak halmazába. Éppen a Háború és béke közepén járok, roppant élvezem, és egyre jobban megy. Hazamentek, jó szívvel elővehetem azt a gyönyörű nyelvet. Bulgakov. Proust első két kötete, Voltaire, a Doktor Faus­tus és A kiválasztott, a Don Quijote, a lengyel Tyrmand A Gonosza, kamaszkorom kedves olvasmánya, Calvino: Eleink, az egész Hemingway. Egy szabályt tartok, ha nem túl nagyképűség egyszer kimondani: hogy ne érezzem lógásnak, mind eredetiben. Így tanul a gyerek.

A közelmúlt kivétele Sebald, akit Blaschtik Éva izgalmas-szép fordításáért magyarul is. Ezt kellene tennem sok mindennel, sort is akarok keríteni rá: ott van a Jancsó Júlia-féle Proust és az új Ulysses, például.

– A Macskakőben fontos Budapest története: hogyan lesz belőle világváros a múlt előtti század végére. Figyeled a város jelenét is?

– Abban élek. Figyelem a tekintélyelvű lépéseket, mintha most kezdődne a történelem, úgy csinálnak. Parancsba adták, hogy egyszínűre kell mázoltatni a taxikat. Már itt a vattacukor színű autóbusz. Ha ez így megy tovább? Jön a villamos, a postaláda, aztán a hajunk és a szemünk is? Aki kinézett az utcára, látta, hogy itthon van, mert a villamos sárga, a busz kék és ezüst, a postaláda piros, pont. A megszállásban már kérdeztem: hogy merészeli egy funkci az életünk környezetét csak úgy ripsz-ropsz megváltoztatni? Követem a városról szóló könyveket is. Örülök, ha a régi bűnös Budapestről, lebujokról, kurvákról és zsebtolvajokról számol be valaki, felelősséggel. Vagy itt van a Számos villamos című gyönyörű kötet.

És ha kilépek az utcára, csak van minek örülni is. Új színek, új dolgok. Az élet nem adja meg magát.

– Tudható rólad, hogy nemcsak történeti szakirodalmat olvasol, hanem természettudományost is. Tartod még ezt a jó szokásodat?

– Tartom. Csak arra kell vigyáznom, hogy el ne szabaduljon, mert falom a természettudományt, történelmet, mást. Csodák történnek arrafelé. Bio­lógia. Fizika, kozmológia: így, laikus fejjel is szinte benne találhatom magam a közepében, ahogy, ha a hasonlat nem tartozna a valóságtól elmaradó nyelv tágas körébe, azt mondanám, gyorsvonati sebességgel gyarapodnak az ismereteink. Van, ahol ezt a tényt a súlyának megfelelően kezelik. Például Hawking egyik könyvét Michael York olvassa lemezre, és kettős a szépség. Ami a világ tudományában folyik, ahhoz is segít, hogy megértsük a hazai állapotainkat.

Sértő az a diadalmas agyatlanság, amely a fejét emelgeti. Nem csak nálunk. Itthon félnótásan kötik az ebet a karóhoz: a burját öregasszony csontváza, az Petőfi Sándor, igenis és igen! X. Y. derék, kincstári gondolkodású egyén a semmiből energiát állított elő, ő látta, Q. E. D. Nincs meggondolás, belátás, ellentmondás alig hallható. És hogy ne a levegőbe beszéljek, idézem a Wikipédia hazai változatát, többen használják, mint a Magyar nagylexikont: „...Galileinek nem voltak döntő bizonyítékai arra, hogy nem a Föld van a világegyetem középpontjában.” Az adónkból eltartott médiumok tolakodnak elő hasonlókkal. Holnaptól a Föld, Csaptól Hegyeshalomig, kötelezően lapostányér lesz, a törzsfejlődés hárommilliárd éve pedig nem volt.

– Egyszer egy laudációban, még 1995-ben azt mondta rólad Balassa Péter: „Külön szeretem Lengyel sajátos, transzcendenciával szembeni süketségét – épp ettől oly elvarázsolt.” Ragaszkodsz az empirikushoz, a józan észhez. Egyszer azt mondtad: „Sokan mintha félnének kimondani három szót: Nem. Vagyok. Hívő.” Ezzel hogy állsz most?

– Ugyanúgy. Az vagyok, amit agnosztikusnak mondanak. Nem. Tu. Dom.

Transzcendencia: azaz az érzékeinkkel fel nem fogható, nem csak a vallásos hitre vonatkozik. Ám egy nagy kapu nekem mindig is nyitva állt. Jól tudom, hogy sok minden lehetséges, ami még túl van az ismereteink határán. Gondoljunk például arra a némi bizonyított telepátiá­ra. Az okát-módját egyelőre nem ismerjük, és nem vesszük a puszta gondolatot lemezre, szalagra, kristályra. Ami azt illeti, közbevetve, ezt a technikainál alaposabb okokból, nem bánom. De vissza: hogyha hullám, mint a rádióé, akkor annyit értünk belőle, amennyit egy stentori hangon megszólaló világvevőből értett volna La Mancha lovagja az ő csodálatos Dulcíneája lábai előtt. De a dolgoknak okuk van, sajnálom, alább nem adhatom.

Telibetalált Péter, az őszinte hívő, köszönöm, hogy idézed, ki is húztam magamat. Fontos, mondom újra, hogy senkinek a hitét meg nem bántanám. Nem is érvelnék, butaság: a hit, az definíció szerint: hit. Egyidejűleg ragaszkodom a magam gondolati szabadságához.

– Mostanában történt körülötted néhány fontos esemény. Megjelent egy monográfia rólad, Visy Beatrix írta, A macskakő nyolcadik élete címmel, 2007-ben. Nagyobb interjút adtál Rádai Eszternek (ÉS, 2007/11., március 16.) Nagy Gabriellának (Litera, 2009. augusztus 27–szeptember 4., Kalligram, 2009. október). 2010-ben Kossuth-díjat kaptál. Az év novemberében konferenciát rendeztek a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a műveidről. Hogyan viszonyulsz mindehhez?

– Az interjú munka, nézd, most is dolgozunk. A díjról is kérdeztek már: lényeges, hogy szakmai, és nem kegyúri, néhány átmeneti éven át létezett ilyen. A konferencia, az valami más. Előzménye van, nagyra becsülöm érte Radvánszky Anikót, a Pázmány magyar tanszékének oktatóját és akik vele dolgoznak. Korábban Anikó meghívott a szemináriumára. Az addigi álasztásaiban csak a minőségi szempontot találtam. Elfogadtam, diákokkal beszélni mindig jó. A félév végén találkoztunk, pompásan sikerült, a tanárnő kérdezett, nagyszerűen, a munkából, belülről, azután az ifjú felnőttek, akik azt a félévet a könyveimmel töltötték. Kérdeztek az 1990–92-es írói műhelyemről is.

– Én is bent voltam egy órádon. Nagy élmény volt. Hogy emlékszel vissza a tanításra?

– A saját alma materemnek, az ELTE-nek ajánlottam föl. A tanítás szó ott el nem hangzott. Munka volt, együtt. Egy közös asztalt akartam visszaszerezni a hallgatóknak a szabadságból. ’89-ig tilos volt. Az induló írónak hiányzik, mint egy falat kenyér: leülni a kézirat fölött a hasonszőrű megszállottakkal. Jó volt. Ragyogó tehetségű, önálló hallgatók, pezsgő szellem, odaadó munka. Nem tudtak betelni vele. Tartottak egy második estét, szombatonként, lakáson, ma is büszke vagyok, hogy meghívtak.

– A konferenciánál tartottunk. Részt vett rajta többek közt Bazsányi Sándor, Pór Péter, Radnóti Sándor is.

– Villámcsapásként ért a hír: konferencia. Kápráztam. Bazsányi Sándor az egyik szervezője is volt. Nem tudtam felfogni. Hova lenni. Ma sem. Konferenciát tartani az iono­szféráról szoktak. Komoly szakemberekben született meg a gondolata. De hogyan legyek itt tárgyilagos, netán elfogulatlan? Jólesett, naná. Minősíteni, az a más dolga.

– A pályatársaid rólad szóló írásait – a kritikákkal együtt – a Vár ucca tizenhét gyűjtötte össze 1996-ban. Írt rólad például Tandori, Petri, Esterházy, Láng Zsolt, Forgách András. Sok személyes elem is előfordul ott. Spiró például megírja, hogyan találkoztatok a régi Mozgó Világ szerkesztőségében, vagy hogyan találkoztatok ’85 nyarán a délegyházi nudistastrandon.

– A pályatársakat köszönet illeti. Azt az öt délegyházi bányatavat úgy becéztem, hogy Meztelentó. Jártam oda, és szerettem, kivételes volt az akkor még totálisan sűrű prűd homályban. Spiró írásából tudtam meg, hogy mikor 1972-ben a Szépirodalminál a Kerengő kiadására készültek, azt mondta neki a szerkesztője: szerencséje van, megjelenik. Van itt egy tehetséges író, L. P., de nem lehet kiadni, mert Aczél utálja. Őszintén mondom: nem tudtam. Pont engem? Pedig. Korábban egy nemzetközi költőkonferencia titkáraként dolgoztam félállásban. Szerveztem, rakodtam székeket, kezeltem a kiskasszát, tolmácsoltam belgául, ha kellett. A végén fogadás, bemutattak Aczél elvtársnak. Azt mondta, nahát, jó, hogy magát is megismerhettem, hívjon föl majd, jöjjön el hozzám, és elbeszélgetünk. Sohasem hívtam föl és sohasem beszélgettünk el. Hát, ez elég lehetett ahhoz, hogy egy könyvet tíz évre betiltsanak.

– A lexikonok szerint spanyol–orosz szakon végeztél.

– Tévedés. Spanyol–olaszra jártam. Tanultam oroszul is, ki nem? Az első fordításaim Hemingway-novellák voltak, bevittem próbának az Európához. Betették a készülő kötetbe, és rögtön szerződést kaptam Pirandellóra Lator Lászlótól, tizennyolc évesen. Az olaszt nyilván telefonba diktálta be valaki, félrehallották. Mint sokszor a népetimológia: inzsellér, cinterem, így legalább van valami értelme.

– Ez az Új magyar irodalmi lexikonban is így szerepelt 1994-ben, szerintem innen vehették át mások, sajnos a Kortárs Irodalmi Adattár (KIA) honlapján is így van, javítani kellene.

– Szerintem is. Nem talált oda a levelem.

– Azt szoktad mondani, mint ahogy régebben Ottlik is mondta, hogy igazából talán nem is volna szabad az írónak interjút adnia. Mért baj az, ha az író beszél a saját műveiről?

– Miközben csináljuk az interjút, és nem vasba verve hoztak ide, nem mondhatnám, hogy nem helyeslem. Persze, amit az író mond, az a munkájában legyen. Ne fogalmazza meg direktben, ami regény. És még valami: kérem szépen, ne tessék önmagát értékelni senkinek. Volt egy pofa, gyakran emlegette: „…a művészetem”. Szánalmas. Azt meg beláttam: ha elfogadjuk, hogy az írónak magánélete is van, akkor az érdeklődés indokolt, hozzásegít a kapcsolatához az olvasóval, és talán a megértéshez is. A műről persze, felteszem, te is azt tartod, hogy akkor kész, amikor elolvasta valaki, és az ő fejében kialakult a saját példánya.

– Igen. De miért mondtad azt 1991-ben, hogy 30 évre látod előre, mi dolgod van? Tehát 2021-ig. Ez véletlen szám volt csak?

– Becslés és egy szófordulat, lírai megfogalmazás. Azt tudtam, hogy sok tennivalóm van, tudtam, hogy micsoda, és tudtam, hogy nem fog gyorsan menni.

– 2021-re szerinted hova fogunk eljutni?

– Derűlátó ember voltam mindig. Ha minden jól megy, akkor elérhetünk akár 1867-ig is. Ha közbejön valami, akkor 1850-ig.

– Erre csak azt mondhatom, hogy ha ne adj’ isten 1850-ig, akkor is csupán 17 évet kell majd még kibírni, hogy eljussunk ’67-ig, nem?

– Guggolva is. Meg is állapodhatunk: este hatkor újra beszélünk egy kupac hangfelvevő rézdróttekercs mellett, hagyunk időt, hogy addigra feltalálják.