1989 decemberében Lengyel Péter Macskakő című regénye „Év könyve” díjat nyertBán Magda beszélgetése a szerzővel

– Hogyan, milyen érzésekkel fogadod ezt a díjat?
– Örömmel. Az efféle külsőség – elismerés, díj, készpénz –, ha nincs, nem érdekes. Ha van, akkor azért szabad örülni, így természetes. Most azért is, mert a Macskakő épp ezekkel a munkákkal együtt lett az év regénye. A címek sora azt mutatja, hogy éppen a külső dolgok nem számítottak, csak a szöveg. Szokatlan dolog nálunk. Még az újabb, jóvátételszerű politikai szempontok sem befolyásolták – amelyekre egyébként persze eleinte szükség van.
– Mi izgat most? Mi az, amit ma a legfontosabbnak látsz?
– Ugyanaz foglalkoztat, ami eddig. Az emberi világ minden rezdülése, itthon a Medencében, és a külvilágban, mellyel összenőttünk, – aki a Macskakő-t elolvassa, láthatja. Az, hogy elvégezzem, ami a dolgom a magyar kultúrában. A jó mese. Eddig nem volt világokat megcsinálni. A lényeg: a fontos nem változik minden röpke évtizeddel, nem függ a politikai levegő összetételétől. Ha szabad lesz az ország, csak jobbak lesznek a feltételek, ugyanannak a megírására.
Nincs értékválságom. Ami hazugság, az eddig is hazugság volt. Amióta az eszemet tudom, ugyanazt gondoltam hazáról, szerelemről, forradalomról, lányok szeme villanásáról, megtorlásról és regényről, amit ma. Nem vártam hozzá engedélyt. Esetleg többet tudok idővel, a dolgok természeténél fogva.
– Lassan dolgozol, keveset publikálsz…
– Dolgozom, ahogy dolgoznom kell, nekem. Mindennap nyolc órát, minden héten hét napot, minden évben ötvenkét hetet – ha nyaralok, csak délelőtt, igaz. Nem vagyok büszke arra, hogy a Cseréptörés kilenc évig tartott, a Macskakő durván tizenegyig. De akkor sem adhattam ki a kezemből addig, amíg még jobbat írhattam belőle. Őrült az az ember, aki divat, szokás vagy siker ösztönzésére mást csinál, mint ami az alkata.
– Hogyan látod az írók, az irodalom helyzetét ma, ebben a megváltozott világban?
– Ki fog alakulni. Egy másik világ kezdődik – ha igaz. Én még nem hittem el, igazából a szó szabadságán kívül még semmi sem változott meg. De ha úgy lesz, akkor a régi akadályokat újak fogják felváltani. De hát ezt akartuk negyven évig. Tavaly karácsonykor egy félórás beszélgetésben kirúgtak a vállalattól, ahol húsz évig dolgoztam. Átszervezték. Igazuk volt, így ésszerű. Félnek az emberek az átszervezés személyes hatásaitól. Én ezen már túl vagyok. Az ésszerű gazdaság pártján voltam mindig. Elkezdhetnék az észszerűség másik oldalát is: hogy a regényíró munkáját megfizessék. Januártól semmiféle megélhetésem, nem írok – mint ahogy ezt te is mondtad – annyit, hogy a csak a mennyiséget és az igénytelenséget javadalmazó rendszerben eltarthassam belőle magamat és a gyerekeimet. Egyáltalán nem tudom még, hogy mi lesz.
Azt mondják mindenfelé, hogy ha ez így megy tovább, akkor néhány év múlva nem lesz magyar könyvkiadás. Elég egyszerű: az a dolgunk, hogy mindent megtegyünk, ne így menjen tovább.
Az imént mondtam, hogy mi minden nem fontos. Egy azonban igen: hogy olvashassák a könyvet. A régi és az új bajokhoz személyes illusztrációt tudok nyújtani. A Mellékszereplők című regényem tíz évig volt betiltva. Története épp a vereség és a megtorlás idejére eső év, 1957–62 egy főiskolán. A szereplők keserűek vagy cinikusak, nincs jövőjük, és alakul kinek a megrohadó, kinek a félresodort, belső emigrációra készülő élete. Ezen én, sajnálom, nem segíthettem. Egy évtizedig nem léteztem a regény miatt. Akkor a Cseréptörés sikere után két szupercenzor, a maga ízlése ellenére, végül mégsem mert az útjába állni – talán eszükbe jutott az utókor, nyugodjanak békében. Megjelent, kis példányszámban. Egy hét alatt tűnt el. Ugyanaz az intézményrendszer, amelyik addig megfojtotta, úgy csinált, mintha a könyv nem létezne. Hűek voltak önmagukhoz, igazolniuk is kellett az addig végzett munkájukat. Volt persze, aki mégis szerette, Határ Győző, Cs. Szabó, Balassa Péter itthon. Földalatti könyv lett, olyankor elszánt olvasóim sem tudnak róla. Második felvonás: összeomlott a cenzúra. A kiadó szeretne új kiadást készíteni, hogy a könyv eljusson az emberekhez. Teszi kiadói dolgát. Akkor a terjesztők: újrakiadást pedig nem vesznek át. Harmadik felvonás, ígéretesen: a Macskakő elnyerte a Művelt Nép Könyvterjesztőnek a Jövő irodalmáért jutalmát, amelynek kiírásában a színvonal mellett a közönségsiker is feltétel. A jutalom: mecénási gesztus. Egyidejűleg ígéretet kaptam rá, hogy a Mellékszereplők ügyében újra meghallgatják a kiadót. Ha rendelnek, elfogy, már a Macskakő miatt is, vinnék magukkal egymást. Az lesz a fontosabb mecenatúra. Nem egyéb: engedni, hogy a dolgok a kultúra természetes folyamata szerint alakuljanak.
– Amikor manapság az irodalom derékhadáról és annak legjelentősebb alkotóiról beszélnek, a felsorolásokban rendszerint Nádas, Esterházy, Krasznahorkai mellett emlegetnek. Nagyon különböző írók kerülnek így egymás mellé. Mi a közös bennetek szerinted?
– Mindegyikünk más. A hangunk, az érdeklődésünk, az eljárásaink. Óriási a különbség, távolság, egyenesen az idegenség közöttünk. Másokat jelzőkkel minősíteni könnyelműség volna, nem is az én szakmám. De magamról: földhöz ragadt realista vagyok. Csak tényekkel tudok valamit kezdeni. Viszolygok a misztikumtól, a ködtől, az irracionálistól, az ufótól és a medzsugorjei búcsújárástól. Hogy azután a tényekbe, mai regénybe belefér egy Mennydörgő Sárkány érzelmi élete és a távoli holnap lehetséges embere, hideg, kék csillagok között a Világegyetem kihűlte előtti órán, az annyit jelent csak, hogy éghöz ragadt is.
Különbözőek az említettek, mégis, megérthetik egymást. Közös bennük az erkölcsi és minőségi igényesség. A hazugság undora. És az akarat, hogy a XX. század végén XX. század végi könyvet írjanak. Más nem lenne hiteles. Bizonyára ezt a mélyebben fekvő azonosságot érzi meg közönség és irodalmi közeg, amikor ellenségességgel vagy szeretettel, de egymás mellé sorol minket.
– Az induló Magyar Napló első számában megjelent egy írásod. Ez állásfoglalásnak is tekinthető. Hogy gondolod: válhat-e ez a lap valamiféle szellemi otthonoddá?
  – Ezt remélem, és erősen szurkolok, hogy valóban az írók szellemi otthonává váljék. Az gondolom, hogy minden lehetősége megvan rá. Elsősorban azáltal, hogy kik csinálják és kik az állandó munkatársai. Valóban az egész magyar irodalomé, és számomra ez a legrokonszenvesebb változat, akkor is, ha elismerem, hogy kellenek és lehetnek irányzati lapok, de azt, hogy két magyar irodalom volna, azt sosem hittem el. Ha azt mondják, hogy van hétszázhuszonhét, mert annyi ember ír könyvet, azt elhiszem. De vagy hétszázhuszonhét, vagy egy.