„Térkép, szóból”Lengyel Péterrel Rádai Eszter készített interjút

A történet végtelen, s abból egy-egy darab kiemelve, az elején-végén elvágva, borítók közé pakolva vagy rendezett egyesek és nullák sorában tárolva: az a regény” – mondja Lengyel Péter, akinek ezért – állítása szerint – valamennyi könyve csak kimetszett darabja annak az egyetlen nagy regénynek, amit egész életében ír. A regények, a Mellékszereplők, a Cseréptörés és a Macskakő, egy esszékötet, a Holnapelőtt és egy kötetnyi novella szerzője, aki most is e végtelen történet valamelyik darabját pakolja épp borítók közé, 1965 és 73 között az Élet és Irodalom munkatársa volt: „A tájékozódási rovathoz kerestek embert, aki dolgozik idegen nyelvekkel. Amellett kezdő voltam, nem volt priuszom. (...) El kellett tartanom az írót. Író, költő szerkesztői munkát keresett.”

Milyen újság volt 1965-ben az Élet és Irodalom, amikor maga – huszonhat évesen, nagyon fiatal íróként, egyetlenegy megjelent novellával a háta mögött – a munkatársa lett?

A szalonképesség vágya jellemezte, meg akart szabadulni a képtől, melyre az indulásával szert tett. Sokféle lap volt ÉS címen az időben, de ugyanarról a hétről is, ahány embert megkérdez, annyifélére emlékszik. Egyre többen jelenhettek meg, ott is, akkorra már csaknem mindenki. Egy nap, ahogy nyíltak a nyomtatható felületek és a börtönajtók, hozta a verseit egy ember: most már szabad. A kézirat alatt a név: Oby Gyula.

Vagyis Obersovszky Gyula, akit 56 után halálra ítéltek.

Ő – a neve nem kapott kegyelmet – és Gáli József, nevükre az egykori Kádár-lap című gépelt falragasz-újságról emlékszem, ebben tévedhetek. Egyszerre már publikálhattak. A kivégzés elmaradt, s abban nagy szerepe volt a Nemzetközi PEN Klubnak. Ők érték el Déry és Háy Gyula kiszabadítását is. A két halálra ítélt ügyéből ők csináltak óriási nemzetközi grimbuszt. Időnként ez a PEN első számú feladata, az ő hangjukat meghallják. A tiltakozások alatt az első aláírás David Carveré, a Nemzetközi PEN főtitkáráé volt. Azután, talán hatvanötben, Carver nálunk járt, s addigra nagyon meg akarták békíteni. Az a sóvárgás a jobb társaságba. Engem ismert – képtelenség, de: olvasott tőlem. A novellám az előző évben díjat nyert a PEN regionális pályázatán. Annak a novellistának adott interjút. Visszafordíttattam angolra, talán az ő tolmácsával – elolvasta: igen, pontos, ezt mondtam. Jóváhagyta. Carver és a szervezet, amely Obersovszkynak és Gálinak az életét mentette meg, így megszólalhatott a magyar irodalmi hetilapban, hamisítatlanul.
Az És. Szobái egy ezredévi lakóház kibelezett emeletén voltak – a folyosó végén a Kortárs és a Nagyvilág. Öreg, magas termek, a lakókat aztán kiköltöztették, akkor kísértetház, s mire lebontották, elfogyott a pénze a Monimpex nevű borkereskedő cégnek, évekig üresen állt a telek, ma bank van a helyén. A szerkesztőségek a Széchenyi utcába költöztek. Olyan hely, ahol a szerkesztő, a Központi Bizottság egyetlen író tagja a Néphadseregben volt munkaszolgálatos – bűntelenül. És másfél évtized múltán is jól megnézte, hogy kinek árulja el. Olyan: ha a Vadász kocsmában stentori hang ordított az ajtó felől: „Bassza meg a fekete kutya!”, akkor Varga Domokos botlott meg a küszöbben. Ha óriás mappákkal ültek ifjú emberek az előtérben, Nagy László fogadta a grafikusokat. Ha egy szobából gyöngyöző-göcögő férfinevetés hangzott, a regényíró adta elő, milyen a világ Kardos G. György szerint.
Cinikus főnök a folyosón, fényes délelőtt, két hajtásra ledönti a kis üveg kommersz rumot. Ötszázezer a hivatalosan nyilvántartott alkoholisták száma, öt százalék, folyik le velük az ország a csatornán. És ez a pofa itt megtörli a száját és messze hangzón meghirdeti: „Amíg én itt vagyok, ebben a lapban az alkohol ellen egy sor meg nem jelenik!” Ugyanő értekezletet vezet. Elhangzik egy női szerző neve, s akkor az asztalra csap: „Megvolt!”
Előtte titkárkodtam egy nemzetközi költőtalálkozón, a feladat: telefonálni, könyvelni a kiskasszát, széket hordani és tolmácsolni belgából. Somlyó szervezte és Garai. Ő, akinek tudott, segített, ő ajánlott az És-nek. A tájékozódási rovathoz kerestek embert, aki dolgozik idegen nyelvekkel. Amellett kezdő voltam, nem volt priuszom. Szerződést kínált Jovánovics, ő volt a helyettes akkor.

Az impresszumban nem is szerepelt más, mint a főszerkesztő, akkor épp Nemes György, és a „szerkesztő”, Jovánovics Miklós, vagy Garai Gábor.

Váltották egymást. Mára magyarázni kell, hogy miért kellett állás. Törvény szólt róla, hogy ha nincs, az bűncselekmény, KMK-nak becézték: közveszélyes munkakerülés. A személyi igazolványomban hordoztam egy levelet az Európa Kiadó fejlécével: rendszeresen fordítok nekik, aláírás, pecsét. Ez elég volt, a rendőr nem vitt el.
El kellett tartanom az írót. Író, költő szerkesztői munkát keresett. Mindjárt az első szerkesztőm az Európa Kiadónál Lator László volt. Az ő szobájukban láttam Semprún-regények felvillanó hősét is egy íróasztal mögött, Szekeres Györgyöt. A legnagyobb státus-halmaz az ÉS, itt fordultak meg a legtöbben. Amíg ott dolgoztam, többek között Kardos G. – írta a regénytrilógiát –, Cseres, ő fogadta el azt az első novellámat. Nagy László, Abody, Lázár Ervin, sokan.

Tehát 65-ben lett az ÉS munkatársa. A nevével azonban alig találkoztam azokban a régi lapszámokban, mindössze néhány interjú alatt.

Rajtam múlt. Amit publikáltam – rengeteget –, az jobbára név nélkül áll ott, olykor monogrammal. Belföldi és külföldi kulturális kitekintés, hírek, névvel az interjúk, amelyeket említ: végigjárni a műhelyeket, például könyvtárat, múzeumot. Külföldi események ismertetése. Az elérhetetlen kincset, a New York Review of Books-t nem viszik haza a főnökök, az újoncra marad, de a Time, a Newsweek is.
Kerestem a kulimunkát, megtaláltuk egymást.
Egyszer behívatott a főszerkesztő, és akkor megtudtam, hogy másképp képzeljük, ő meg én. „Magában nincs ambíció!”, így a vád. „Nem látom a publicisztikáit.” Én úgy tudtam, hogy szöveggondozónak szegődtem, esetleg szervezőnek. Elhangzott az is: „1950-ben megmondták, hogy miről mi lesz a véleménye, és akkor az volt. Maga akkor véreset pisált volna.” A behívás tétje az, hogy a félévenként lejáró szerződést meghosszabbítják-e vagy sem.
Körülnéztem, mit tudok nyújtani. Tárcát írtam, riportot az országúti autómentőkről. Jártam Ferihegyen, akkor zuhant le több Malév-gép egymás után. Akadt egy ifjú repülőmérnök, aki vállalta: elmondja, miért, akkor is, ha többet nem dolgozhat a szakmájában. Leegyszerűsítve: nagyobb gépeket vásároltak, de nem építettek hangárt. A drága léglökéses derékig áll fedél alatt, a többi kitéve fagynak, víznek, úgy nem lehet karbantartani. Azért halnak százával az emberek. Nem jelent meg. A Malév nem engedélyezi, az És nem közli.
Publicisztikát nem írtam. Életemben egyszer, jóval később, amikor Göncz Árpádot akarták kicsinálni. Azt azért nem hiszem, hogy a másfél oldalam beszélte le őket a próbálkozásról.
Az És-ben egyszer keveredtem a címlapra. Sorra bemutatta ki-ki a rovatát. Már mindenki jelentkezett, az utolsó héten nem lehetett hátrahúzódni – mint a katonaságnál, ha önkéntest keresnek –, megírtam a fél oldalt az interjúrovatról, az lett a Látogatóban könyv második kötetének a bevezetője aztán. Csütörtök délben megint hívatott a főszerkesztő. Olyankor már nincs változtatás a nyomdában. Kár, hogy amit írtam, nem előbb került a szeme elé, mondta, mert akkor nem engedte volna. Nincs benne az a szó, hogy szocializmus. Mondom, itt nem arról van szó. Mindjárt okosabb lettem, megtanultam, hogy „egy fél oldalt leírni anélkül, hogy »szocializmus«, éppúgy nem lehet, mint az »és« kötőszó nélkül.” Abban a tudatban éltem, hogy bármikor kirúghatnak. Sokáig én voltam a legfiatalabb.

Afféle Nemecsek?

Nemecsek, ha nem rágja a gittet. De neki kell a szakszervezeti gyűlésre elmenni.
Olyan hely volt: valaki politikai viccet mond az értekezleten, és jelentőségteljesen az asztallap alá néz: hol a mikrofon. A másik kartárs: „Ugyan! A szocializmusban olcsóbb az ember, mint a gép.” Olyan: diktálok a gépírószobában, s belép egy magas rangú egyén, neki sürgősen kell a gépírónő. Persze, majd én folytatom délután. „Péter olyan szerény”, mondja Ella, az angyal. És akkor a főnököcskéből jegesen kisercen: „Péter nem szerény, Péter lenéz minket.” Munkahelyi légkör.

Lehet, hogy ez az ÉS-beli munka magának valami önként vállalt kényszermunka volt?

Nem, az a sóbánya, nálunk nem az járta – már. Munkahely volt, pénzkereset. Ami több, az ráadás, ajándék. Nem akárkikkel találkozhattam. Portré-interjút készíthettem Pilinszkyvel, Ottlikkal, Kormossal. Kamondyval, mást nem mondok ki. Egyszer a szilveszteri számba kellett valami tréfás. Ki tud ilyet? Mondom: Weöres Sándor. Hülyeség! De én úgy gondoltam, hogy ő mindent tud. Fölhívhattam azért. Majd gondolkodom valamin, mondta ő, és egy pár nap múlva jött a kézirat: Kisfiúk témáira. „KARESZ HÜJE /GYÖNGYI HÜJE /csak én vagyok okos /Énnekem a segembe is felyem van.” Egy-egy glosszában is volt öröm. Egy leányka benyújtotta Lator László verseit a sajátjaként, az És meg fölfedezte az új csillagot. Nehéz helyzet. Vállaltam, megoldom, sportnak is jó: megtalálni, hogy lehet formásan bocsánatot kérni. De nem igazán a munkahelyemen kerestem az önmegvalósítás útját.

Azért, mert egyáltalán nem érdekelte a lapszerkesztés, az újságírás, vagy azért, mert a lappal nem akart semmiféle közösséget vállalni?

Nem akartam, persze. Másrészt: lapot nem szerkesztett ott beosztott. Véletlenül se keverjük össze a mai újsággal – akkor az nem a szabad munka és felelős döntés terepe volt. Ketrecben más az élet, mint a mezőn. A főszerkesztő dönt. Utána írhat igazoló jelentést, ha nem jól mérte fel a széljárást. Kinyomtatta, hogy – teszem – a kerék, az kör alakú. Letolják: rombusz, határozat van róla. Szemrebbenés nélkül bejelenti: ezt olvasói tiltakozással kell helyrehozni. És ki fog a kerék miatt tiltakozni? „Én!”, ütés az asztalra. „Én, Kovács János, szerszámlakatos, Budapest!”
Egy rövid ideig a széppróza volt a munkaköröm. Megesett, hogy a főszerkesztő hozott egy szöveget, mert a formákat tartotta. Elolvastam, benyújtottam: közlésre alkalmatlan. Közölték, természetesen. Nem is vártam mást. A pénteki lapértékelésen mondtam aztán, hogy a heti novella kinyomtathatatlanul rossz, kezemben a kinyomtatott lappal.
Azt is tudtam, hogy attól, hogy ajánlok valamit, még nem jelenik meg. Amit jónak tartottam, újra ajánlottam, húszszor. Hajnóczy, Csalog, hamarjában. A szerkesztő úgy nézett rám, mint a gyengeelméjűre. Egy első novellás szerzőnél aztán megszabadultam a rovattól. Nem vidám eset. Kivételesen nem csak ajánlottam, hanem kértem, hogy közöljék. Ez az ember, ha visszakapja, nem fog írni, elvész. Nem és nem. Lemondtam a prózarovatról, akadt munka az információnál.
A nyomda, az jó volt. Ólomban szedtek, persze. Idővel sikerült lemennem minden heti éjszakásba, csütörtökön csak este tizenegyre kellett járni, nyertem egy munkanapot. Elindulok haza az utolsó korrigálás után a Nagykörúton a Petőfi híd felé. Igazoltat a rendőr. „Maga hol jár itt, mit csinál?” Hajnali három, a Rákóczi térnél. „Munkából jövök.” Ordítottak: ha valaki kurvákat kerget, az ne hazudjon ilyen hülyén.

Kassákot közölni a hatvanas évek közepén már természetes volt? Vagy az 56 miatt börtönviselt Eörsi István publicisztikáit?

Börtönviselt munkatárs is volt akkor már. Molnár Zoltán, Varga Domokos, például. Csakugyan a nevek írják le a változás fokozatait. Kassák, az író: már korán megjelenhetett gond nélkül – miközben a festő Kassák csak külföldön. Eörsi, az külön eset. Akkor már publicisztikát közölhetett. Kiverekedett minden mondatot, rengeteg cikkét visszavágták, tárgyalt, vívott – megvolt benne a harci kedv. Egy idő után egyenesen fölvették a laphoz. Néhány éve ott dolgoztam már, szóltak: én leszek a rovatvezető, ő a beosztott. Nem fogadtam el. Tanárom is volt a gimnáziumban, ekkorra pedig a történelem dicsfénye lebegett a feje fölött. Kettéosztjuk: övé a belföldi rész, enyém a külföldi.

Ma már tudjuk, hogy azok voltak a puha diktatúra kibontakozásának évei. 1965 és 73 között, amíg a szerkesztőségben dolgozott, elindult, majd meg is feneklett az „új gazdasági mechanizmus”. Ráadásul az volt a „létezett szocializmus” korszakának kulturálisan leginkább pezsgő évtizede, amikor egyre több könyv jelent meg, az addig dekadensnek kikiáltott nyugati szerzőktől is, egyre érdekesebb és jobb filmek készültek, persze, sosem tudhatta senki, mikor vetik végét hirtelen a zenének. Hogyan követte a lap a változásokat, a politika fordulatait?

Másképp jár az agyam. Ki érti azt, évi felbontásban, hogy most, teszem, Tersánszky megjelenhet, Mészölynek pedig újra meg újra visszaadják a novelláit. Bojtár Endrével futottam össze a Kálvin-téren hatvannyolc után, Prágából jött, falfehér volt az arca, mint aki kísértetet látott. Úgy fogalmazott: azok ott bebizonyítják, hogy egy ország ellehet kultúra nélkül. A két szemével látta: elvan.
Nálunk egy nap – fordulat – úgy döntöttek, hogy holnaptól léteztek a határon túli írók, említeni lehet őket, közölni is. De nem-létező maradt a hazájában például Határ Győző, Csé Szabó, Márai és Faludy, Szabó Zoltán, Sárközi vagy Gara László, aki a magyar költészet antológiáját megcsinálta. Hogy demokráciában él és ír valaki, az maga volt a vérbűn.
A nevek sora az évekkel folytatódott. Míg végül közölhetett az egykori halálra ítélt is.

De a hatvanas évek közepétől Mészöly Miklós, Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Szabó Magda, Csurka István, Tersánszky Józsi Jenő már megjelenhetett, ez derül ki az akkori számokból, nagyon sokan, szinte mindenki. Persze Komlós Aladár meg Kuczka Péter meg Dobozi Imre meg Gergely Sándor mellett.

S hozzá az egészben valami elszánt zűrzavar – ha a szövegeket nézzük, vagy a szerzőket, akkor felfoghatatlan. Mándynak engedték megjelenni a regényét, majd az ÉS-ben tőle orzott címmel – „A pálya szélén”, „Kívül”? – átkozták ki. Még egy pár év, és egyazon kézből, Iván születésnapjára: „Mándy Ivánt a Jézuska hozta …” nekünk talán, emlékezetből idézem. Az irány eltéveszthetetlen.
Indulóknak külön nehéz volt. Csalogot azzal intézték el: így nem beszél senki, ahogy ő írja. Beszél. Reménytelen volt a küszködés Hajnóczyért. „Hát hiányzik két foga! Takarításból él!” Irodalmi főember, kezében a szöveg, és ez a szempont.
Az említettek közül Lengyel Balázs kolumnista is lett aztán: a költészet kritikusa hétről hétre.
És itt kérek egy kis helyet. Balázs a minap halt meg. Ő is megjárta a börtönt a forradalom után. Semmiért, annak a rendje szerint. Kínzással fenyegették. Ahogy kiengedték, idegösszeomlásban hozzánk jött, átadhattam neki a szobámat, büszkén, Ágnes ott mondta nemzeti hősnek – innen talán túl zengzetes a szókapcsolat, de van ilyen, és róla ebből az alkalomból el lehet mondani. Amellett: Lengyel Balázs a Világ Igazainak egyike, a Pro Virtute, a Bátorságért hazai érdemérem birtokosa. Náci időkben az életét kockáztatta. Vele együtt a nevelőapám, Piroska, a húguk, a nagymama és Nemes Nagy Ágnes. Ahogy Ottlik Géza is. Minő véletlen. Ott vannak a kevés ember között, aki tett valamit, hogy mentse az ország becsületét. Ma ezt nem nagyon emlegetik, talán kiment a divatból. Álljunk meg csöndben egy percre.

Ebből az időből, az És-korszakból származik a maga barátsága Ottlikkal, Nemes Nagy Ágnessel és Csalog Zsolttal, akik – mint irodalmi barátok – a lehető legfontosabb szerepet játszották a maga pályájának alakulásában?

Több, mint irodalmi: barátok. Ebből az időből csak Zsolt, vele ott találkoztam először a huzatos előtérben. Ha nő volna, azt mondanám: meglátni és megszeretni. Elkezdtünk beszélni, megvárták, a kedvesével, míg végzek, elhívtak ebédelni. Volt, hogy két hónapig nem láttuk egymást, Amerikába nősült, eltelt egy év, megjött, és a következő mondatnál folytattuk. Vagy hallgattunk egymás mellett a Nagykörúton oda és vissza és oda.
Parasztregénye … – vigyáznom kéne a jelzőkkel, elfogult vagyok. Nagy mű, igaz, páratlan… Kottázott vagy négy magyar nyelvet, hitelesen. Amikor ő írja, igaz, ami sok másnál népszínmű. Kiváló nyelvérzéke volt, és írói füle hozzá. Kortársaim közül a legjobb barátom. Nehezen beszélek róla múlt időben.

Jól tudom, hogy Ottlikkal épp maga készítette az első nagy – vagy talán egyetlen – interjút?

Készített vele Réz Pál is, és Hornyik Miklós az Újvidéki Televíziónak. Az És hátsó oldalán velem beszélt. Olvastam a Hajnali háztetőket, és amikor egy este Nemes Nagy Ágnesékhez, akikhez kamaszkoromtól feljártam, becsöngetett Ottlik, alig jutottam levegőhöz. Elolvasta az első novellámat.
Az interjú idejére már régen a barátjának mondott, és természetesen megbízott bennem.

Végül miért hagyta ott az ÉS-t?

Az időért. Hívtak a Mozgó Világhoz, ott majd délután lesz a szerkesztőségi óra – ég és föld a magam munkájában –, az ígéretből aztán nem lett semmi. Helyettes főszerkesztőnek akartak, azt nem fogadtam el, olvasószerkesztő lettem, és tördelő. Abból az első három számot vállalom, addig nem szóltak bele.

Azután került a Reklámújsághoz? Vagy Fényújság volt a neve?

Szívesebben mondom villanyújságnak. Azt csak sötétedés után lehetett kezdeni, addig nem látszik. Volt annyi a munkaidő, mint más szerkesztőségben, de szavatoltan csak délután. Diktáltam, a Lapkiadó újságjait hirdettük. A körtécskék írták a New-York kávéház előtti téren: „ *** a Fürge Ujjak legújabb számában: női pulóverek, színes, tarka, norvég, magas nyakú *** új szabásminták *** ”. Tizenhárom betűhely. A legjobb munka, tizenhárom évig tartott. Csak azt kellett kivédeni, hogy előléptessenek. Lett más haszna is: eldobott telexpapír csíkokra írhattam a könyvem vázlatát – annak nincs vége, nem olyan hamar, mint egy A4-es géppapírnak.

Melyik könyvét is írta akkor?

Ez a Macskakő ideje. Nyolc csík, egyenként hét géppapír hosszú, össze lehet szorozni.

De előtte, még az ÉS-időszak alatt megírt egy kötetnyi novellát, aztán a Cseréptörés első felét, majd a Mellékszereplőket 1969–70-ben. Az utóbbi azonban csak 80-ban jelenhetett meg. A Mellékszereplők tíz évig várt valamilyen fiókban a megjelenésre. Miért?

Az akkori Magvető igazgatója megakadályozta.

Tudták az ÉS-nél, hogy regényt ír?

Nem titkoltam.

És hallottak a megjelenés körüli viszontagságokról is?

Akivel beszéltem a személyes dolgaimról, az hallott. A kéziratot is olvasták, legalább ketten, Varga Mari, aki Vera néven volt éppen a nemecsek és jó barátom, meg olvasta Lázár Ervin. Másnak mit mondtam volna? A kéziratból négy példányom volt, hármat a kiadónak kellett benyújtani. A helyzet fokozódott, és hamarosan az utolsó példányom már vidéken volt elásva, egy nagyszerű csobánkai lány udvarán.

Emlékszik rá, hogy mi volt azzal a könyvvel a baj? Amit beleírt, vagy esetleg amit nem volt hajlandó beleírni?

Beírni semmit, azt tudták, hogy úgysem teszem. De várjunk. Nem voltam szent. Nem írtam alá a börtönbe zárt cseh írók mellett. Ez helyrehozhatatlan, nem tudok visszamenni oda, hogy a cseheknek aláírjak.
Hogy miért tiltották be tíz évre? Miért úszik a hal? A cenzúra-mozzanatok okát felfogni nem lehet, nincs nekik. Ott a szöveg, lehet találgathatni. A kiadó igazgatója, alezredesi rangban, hívatott: „Rendben van, megszerkesztem a könyvét én magam …”

Egy alezredes akarta megszerkeszteni a maga könyvét?

Azt sem kell elhinni, amit kérdez. Előadott egy röpke burleszket. Egy gúnynév megváltoztatását kéri. Nem volt jelentősége, elfogadtam, adtam más nevet. Föléírta, betette a fiókjába, és többé nem látta senki. Nem adhatta ki más sem, hiszen szerződése volt rá.

Kertész Imrétől tudom, hogy jobban járt, akinek visszautasították a kéziratát, ez volt a sorsa a Sorstalanságnak is, mert amit elfogadtak, azt évekig lehetett fiókok mélyén altatni.

Ott szundikált a kincstári fiókban, jobbnál jobb társaságban. Végül a kiadás előtt a Szépirodalmi igazgatója felhívta a Magvetőst. Szépen engedélyt kért: most szabad? Ekkora nagy volt a dualizmus. Egy kiadó, kettő, „zsemle, kifli”, Pécsi Sándor kabarészámát idézve. Könyvben csak kifli, kifli.

Beszéljünk a regényekről, amelyekről azt mondja, hogy csak részletei annak az egyetlen nagy regénynek, amit egész életében ír, abból kimetszett darabok. Hogyan kapcsolódnak, mi közük van ezeknek a „daraboknak”, a fikciónak a valósághoz, a maga valóságos életéhez? Látszólag sok, de nem csal ezúttal is a látszat?

Elsősorban: nincs köze. Nem életrajz, nem szociográfia, nem történelem.

Még ha a történetek nagyon hasonlítanak vagy ugyanazok is?

Másodsorban: köze van, persze. Senki nem ír másból, mint amit élt, tapasztalt, megismert. A történet végtelen, s abból egy-egy darab kiemelve, az elején-végén elvágva, borítók közé pakolva vagy rendezett egyesek és nullák sorában tárolva: az a regény.

Holnapelőtt című „nem-regényének” egyik esszéjében azt írja: „nem hiszem, hogy lesz könyvem életemben, amelyben a Kis Kovács ne lenne ott”. Miért bukkannak föl bizonyos szereplők mindegyik könyvében, ez a Kis Kovács például miért olyan fontos magának?

Hétköznapi hős és kincset érő ember. Ő: maga az utca, ahogy megismertem, gidres-gödrös aszfaltjával a háború után, amely a Kicsi apját is megölte. Hogy minden könyvben lesz-van, az annyit mond, hogy a történetek összetartoznak, más regényalakokkal együtt ő is összeköti őket.

Az ő szerepe az, hogy valamiféle - erkölcsi értelemben vett - „normál zenei á” legyen?

Úgy gondolok rá: sötét utcán, amikor kisrablók beretvával támadnak, jó, ha melletted áll.

És miért a sok fotó minden könyvében, a borítón, a belső borítón, édesapja, Merényi Endre fotói? Akinek nem viseli a nevét.

A nevelőapámét viselem. Amikor örökbe fogadott, anyám szólt: Sanyi örülne, ha fölveszed a nevét. Arra gondoltam, hogy ha ennek az embernek, tizenkét évesen adhatok valamit, akkor én azt adom. Másrészt: apának nem szólítottam, az már foglalt: Merényi Bandié.
A könyveimen a Cseréptörés óta az ő felvétele a borító-kép. Gondoljon bele: én is itt állok a háború utáni világban, hatévesen, nyolc, és nem ismerem az apámat.

Mert kétéves volt, amikor az édesapja munkaszolgálatosként meghalt.

Akkor hívták be harmadszor, meg sem állt a Don-kanyarig, és körülményesebben, mint az anyai nagyszüleimet, akiket eltüzeltek – róluk szinte semmit se tudok –, de apát is meggyilkolták. Halálra ítéltek engem is, a fenyegető száz centimmel, az volt a bűnöm, ami apámnak – hogy vagyok. De ezen a legjobb akarattal sem segíthetek a náci kedvéért – nem ismer, nem is tudja, hogy a világon vagyok, és a halálomra vágyik. Ma is vannak kisgyerekek.
Negyvenöt februárjáig hajszál híján éhen haltam, dugdostak, mint a tavalyi lopott holmit. Orvos, takarítónő és pap. Öt és fél évesen nem tudok a lábamra állni. Aztán három évig élek árvaházban, utána sokáig utcagyerekként.

Utcagyerek?

Felemás módon: végül is van tető a fejem felett és van mit enni, sokkal több nincsen. De a különbség létfontosságú, lakom, ezért tanulhatok, például. Éppen, amikor szükségem van rá, megtalálom apám megmaradt tárgyait: három fényképalbum, egy gépészeti katalógus, egy nyelvkönyv, angolul tanult, igazából nem Ukrajnába készült meghalni, hanem Ausztráliába élni. Ha egyszer a hazájában nem hagyják. Az ő szeme látta, az ő keze írta a szabályos mérnökbetűket, hívta elő a képeket. És ott van, beszédesek a fényképek. Órákat töltök el fölöttük, éveken át. Más apátlan gyerekektől eltérően én mégis megismertem, tett róla. Tanultam látni, jött, és megmutatta: így lehet, fiam, képben gondolkodni, emlékezni. Álmodni is. Sokáig fekete-fehérek voltak az álmaim.

Szeretném az időről kérdezni, amivel a Macskakőben olyan fantáziadúsan bánik: miközben hihetetlen részletességgel meséli a millennium évében játszódó szerelmi-bűnügyi történetet, és a lehető legprecízebben, történetileg abszolút hitelesen rajzolja föl a századvégi díszleteket, Budapest azóta eltűnt utcáit, tereit, házait és macskaköveit, közben évmilliókat száguld be, a földtörténet és az emberiség történetének különböző korszakait, és mindegyik megjelenített korszakban egyes szám első személyben mondja a történetet. Mintha ugyanaz a személy lenne mindenütt. Miért? És miért az a sok furcsa igeidő, a sok „…mászkáltunk majd egy szép napon” meg „így mesélte el később majd” típusú mondat?

A szerelmi-bűnügyi történés, nevezzük így, a teljes tér-időben zajlik. Ebből következik minden egyéb, amit magában hord a szöveg, és lát az Olvasó. S a könyv-épület is azt visszhangozza: csak egy regény van.

A Macskakő végén az olvasó felsorolást talál Ajánlott irodalom címen. Biztos voltam benne, hogy megtalálom ott József Attilát is, de tévedtem. Pedig mintha a Dunánál négy sorát tette volna át prózába: „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve /nézem, amit meglátok hirtelen. /Egy pillanat s kész az idő egész, /mit százezer ős szemlélget velem.”

A mindenséggel mérd magad. Mit mondjak…? Ha magában ezt idézte fel.

Okkal?

Nem gondoltam rá.

Még az is eszembe jutott, hogy talán a Duna partján sétálva jutott ez a regényszerkezet az eszébe.

Angyalföldön jutott eszembe végül, a telepi szoba hat négyzetméterén, a villanyírógép fölött, déli órán. Szemben épült a másik betonkocka, berakták az ablakot és átdobta a fényét az asztalomra, ahol más időben jártam, egészen másban. Ez a rajtakapható pillanat. Csakhogy addigra már régen érett a szerkezet, ébren és álmomban, fejen állás és futás közben, érlelte a születő történet.

A Holnapelőtt című kötetéből idézek. „Az eszményi szobámban apám képei volnának a falon az ötven évvel ez előtti városról. Magyarország térképe a századvégről és a fővárosé… A földgolyó képe… kívülről.” Miért ezek, és melyik miért?

Magyarország és Budapest a századfordulón. A világ egyik legnyitottabb, feltörekvőbb, rohamosan fejlődő tája. Európának méltó közepe. Még azt a történelmi időt is utálják élő anakronizmusok, és okkal: a kor élettel van tele, holnappal. Az elődök páratlan teljesítményével: megépítjük a kontinens első földalattiját. A körutakat, a Sugár utat, azt a pesti Csikágót, a Ligettől délre. Hozzánk árad az ember, városból, faluról, bel- és külföldről.
Csak ne felejtsük el, hogy tőlünk fut is. Pittsburgh vashámorai és Pennsylvania bányái magyar transzportmunkással is telnek, keletkezik a kérészéletű magy-angol: – van neve, talán nyelvész is mondja: hunglish, a magyar és az angol zagyvaléka, rövid életű, melyen a bányász, ha azt mondja: szenet fejteni, pikkel a káréba, úgy tudja, az anyanyelvén beszél. A szavak: pikk, azaz pick – csákány, a káré, azaz car – az amerikai bánya óriás-csilléje. Tántorog ki a másfélmillió emberünk, ez is akkor zajlik. És kiegyezés ide vagy oda, ország és város egy csontosodó birodalom gyarmati része.

És egyúttal gyarmattartója is.

Ahogy mondja. Ugyanannak a Kiegyezésnek a tartozik oldala.

Az édesapja képei arról a negyvenes évekbeli városról –- most magam is láttam – valóban ott vannak a szobája falán.

Inkább korábbiak, a húszas évek és a harmincasok. A filmek, papírok túlélték a világháborút, ostromot, amit apám nem élt túl, anyám meg én kicsi híján. Bach Melitta és Lugo – Lugosi László – újjávarázsolta a felvételeket, olyat is, amelyikből csak féltenyérnyi, részben fehérre fakult papír maradt. A könyvben az eszményi szoba, az életemben a tényleges. Együtt lakom apával, a folytonossággal. Nézem a minap: az önarcképével épp szemben a lányom gyerekeinek képe a Lingel-szekrényben, nézhetik egymást a nagyapjukkal. Látod, öreg, végül megvagyunk. Amúgy ritkán beszélek apámmal, Bandinak szólítom, amióta én lettem az idősebb.

És a földgolyó kívülről?

Hogy a szemem előtt legyen: ott jártunk, mi emberek. A Hubble űrteleszkóp ellát, térben és időben, a világegyetem kezdetéig – egy hajszál híján. Nem kell bizonygatni, hogy a Föld nem lapostányér, és akkor talán arról sem kéne már vitázni, hogy a törzsfejlődés lezajlott. Tárgyi nyomai vannak. Tudom, hogy vitatják – de nem lehet. Azon a fényképen a tény áll szemben a büszke hülyeséggel. Az értelem a sötétséggel. Nem csak nevetséges, ahogy követelik a saját fejükre a középkort. Topográfiailag egy helyen van a fejünk. A legtöbb nyomorúsághoz, halálhoz, háborúhoz a tudatlanság szinte magában elég.

Azok közé az írók közé tartozik, akik terjedelemben keveset alkottak. Van három regénye, a Mellékszereplők, a Cseréptörés és a Macskakő, egy esszékötete, egy kötetnyi novellája...

A Rondó című kötet. És a Búcsú: apámmal közös. Könyve van, megjelent ötven évvel azután, hogy nagy erőkkel nyomtalanul el akarták tüntetni a föld színéről.
Igaz, nem írok sokat, nem mennyiség kérdése.

Mert minden szónak jelentősége van?

Van, de attól még lehetne tengernyi szót egymás után rakni. Amikor megvan az alapszöveg, az még nem regény. Akkor húzom és bővítem. Nem gyarapítok vagy egyelek, a kettő párhuzamos, ugyanaz.

A korábbi könyveit nyolc-tíz évig írta, az sem kevés idő, de most már majd’ húsz éve írja a következőt. Ráadásul sűrű homály fedi, milyen könyv lesz, mi lesz a műfaja, miről fog szólni… Miért?

Nem mondom el, miről szól és hogyan, amíg nincs meg – magamnak sem. Másrészt: szinte beszéltünk is róla, talán maga idézte, hogy „minden: egy”. Magamnak sem írok tartalmat: ez meg ez lesz. Vázlatot, azt készítek.

És térképet.

Térkép, szóból. Név, idő, esemény, más.

Most is van térkép hozzá?

Van.

Nagyjából ugyanaz, mint a Macskakő térképe?

Határos, annyit nyugodtan elmondhatok. És teljesen különböző. Persze.

Csordás Gábornak, aki a kilencvenes évek elején ugyancsak arra volt kíváncsi, miért tart ez magánál ilyen sokáig, azt válaszolta, hogy egy könyvet nem lehet befejezni, csak félbehagyni, egyébként is annyi minden történik közben, tanul, például a tizenhatodik századi magyar nyelvet. És abból a Macskakőben teljes hat oldal lett. Most is tanul?

Hogyne. És ha valami nem válik szöveggé, akkor egyszer, más helyen, más formában, váratlanul és akár azonosítatlanul, kibukkan és hozzáad a készülőhöz. Hozzám. Amit megcsinálsz, az nem vész kárba. Az meg, hogy egy fél éven-éven át, egyéb nyelvek öröme után, rátalálok arra, amelynek mindig jobban fogom érezni a mélyeit, ízeket és árnyalatokat, az ráadás boldogság. Egy része egy kisoroszi parasztház udvarán zajlott, a diófa alatt … félbehagyom, mielőtt giccsbe fullad, és jön a  kiszolgált malomkő asztal, darázs, nyár, hulló gyümölcs ritka toccsanása a szomszéd fáról. Tény: a legörömtelibb nyelvtanulás volt életemben, és nyelvet, azt mindig tanultam.
Írok, és nem kiabálom el, hogy lesz. Nem varroda ez. Ha egy regény elkészül, mint ha gyerek születik: minden alkalommal új csoda. Egy amerikai barátném, szobrász, egy negyed százada évente beszámol családról, munkáról, életről. Újévkor odabiggyesztette a végére: „Péter, kedves! Írsz?” Válaszoltam rendesen: „Marion, drága! Lélegzel?”