„Figyeljétek a mesélő embert"Lengyel Péterrel beszélget Barna Imre

– Két könyved is megjelent a legutóbbi könyvhéten. Az egyik – a régebbi Mellékszereplők a Jelenkor jóvoltából. A Búcsú-t, melynek fotóit az édesapád, Merényi Endre készítette, a Városháza adta ki. További apropó ehhez a beszélgetéshez, hogy Macskakő című regényedet néhány hete adták ki egyszerre Amerikában és Angliában, és a Times Literary Supplement épp most közölt róla meleg méltatást. Ha ehhez még azt is azt is hozzáveszem, hogy az Európa által publikált posztumusz Ottlik újdonságnak, a Budá-nak szövegét te gondoztad, akkor igazán kézenfekvő, hogy interjúkat adj jobbra balra. Mégis nehezen álltál kötélnek. Élőszóban és írásban is sokszor kifejtetted már, hogy nem szívesen nyilatkozol, fecsegni meg mégúgy sem szeretsz. Hogy miért nem, azt Ottliktól is idézhetném: „... most sem volna szabad beszélnem, pongyolán, az élőszó felelőtlenségével válaszolnom kérdésekre. Homlokegyenest ellenkezik ez a mesterségünkkel. Az író sohasem mások kérdéseire felel. És nem röviden, körülbelül, nagyjából. És nincs véleménye: nem absztrahál, hanem konkretizál. Nem értelmez, hanem ábrázol. Visszaállítja a szemléletes állapotot, ahonnét a vélemények eredtek. Elölről kezdi a világot. (...) Aztán megint elhallgat.”

– Ennél jobb megfogalmazást egyikünk sem igen találhatott volna.

 – Akkor hagyjuk máris abba a beszélgetést?

– Fogunk beszélgetni, hisz itt ülünk, máris tesszük.

– Ottlik egy interjú keretében mondta el azt, amit az előbb idéztem. Az interjút ráadásul te magad készítetted vele. És te magad is interjúk, beszélgetések során mondod el az ehhez hasonló mondandóidat. Most például nekem. Az ellentmondásnak talán az ad némi létalapot, hogy az író nemcsak író, hanem az az ember is, aki a könyveit megírja.

– Akit azért kérdeznek, mert könyvet írt. Ez az egyetlen ok. Ezenkívül: határozottan úgy vélem, hogy a könyvelőállító ember civil élete nem közügy. Hogy Babits beszélgetőfüzeteit kinyomták, az az én szememben elszabadult, felelőtlen tombolás. Mindenki megnézhette a forintjaiért, hogy miféle testi nyomorúságokkal küszködött a költő halálos ágyán. Költő. Nem színésznő, nem body-builder, mért ne volna joga a magánéletéhez? Az író a televíziós korszakban sem másra szerződik: könyvet ír. És éppúgy van sérthetetlen magánélete, mint a kalauznak és a könyvelőnek. Ha el akarja végezni a munkáját, akkor meg is kell védenie a nyilvános cirkuszoktól, bármilyen hatalommá vált ez a látszat világ – nemcsak Magyarországon, sőt, nem elsősorban itt.

– Persze, írója válogatja. Van, akinél a személyiség, az imázs hozzátartozik az életműhöz.

– Hogyne. Van. Egyrészt, nem egyforma az ember. Másrészt, lehet azt az imágót a munka helyett is csinálni. Aki a szövege, ezen esetlegesség nyomán senkinek nem tűnt fel, beront egy nagy étterem konyhájába és beül a legnagyobb kondérba elmélkedni. Előbb még gondoskodik róla, hogy éppen akkor véletlenül arra tévedjen egy televíziós forgatócsoport a kulturális műsortól; szeretik az ilyet: író kondérban. Fotogén dolog persze, sokkal inkább, mint azok a kis fekete bogarak a papiroson, egyhangú látvány, összesen huszonegynéhány féle. Amúgy tegyék, semmi kifogásom ellene, kell a kenyér a családnak, nemes indok. Lehet ezt is, ho-ógyne. Más foglalkozás.

– Na, jó, akárhogy is, most csináljunk úgy, mintha magától értetődő volna, hogy mi itt beszélgetünk. Vegyük akkor az apropókat. Mellékszereplők, Búcsú, Ottlik-könyv. Az utóbbi két könyv megjelenésének a tényében látok egy szimbolikusan közös vonást. Már az összes eddigi köteteid borítóján is az apád fényképei voltak láthatók – a Búcsú-nak a szerzőtársa hivatalosan is az édesapád, Merényi Endre. A másik, a Buda pedig annak az embernek a regénye, aki téged bizonyos értelemben a fiává fogadott. És most a Buda is a te jó voltodból kerül az olvasó kezébe.

– Az ő jóvoltából. Eddig még nem jutott eszembe, hogy valamiféle párhuzam volna az apámmal közös könyvünk meg Ottlik Budája között. Az egyidejűség földhözragadt külső körülmények következménye. Az Ottlik-könyv elől mostanra hárultak el a fölös hivatalos akadályok. Ami a Búcsút illeti, tavaly keresett meg a Főváros, könyvet kértek az induló sorozatukba, méghozzá külsejében is szép, mutatós könyvet. Örömmel, mondtam. Egy feltétellel: a könyvnek két szerzője lesz, a másik az apám, az ő képeivel csinálunk könyvet. Kiderült, hogy a szerkesztőm, Török Gyöngyvér épp erre a válaszra számított. Ehhez még hozzátartozik, hogy túlzás nélkül évtizedek óta szeretném, ha ezek a felvételek könyvvé válhatnának, önnön esztétikai értékük jogán. Abban, hogy a könyv méltó apámhoz, nagy része volt a tervezőjének, Kiss Istvánnak és Bach Melittának, aki a Budapest Anno fototechnikai munkáját is végezte. Véletlen, de apám majdnem pontosan ötven évvel a könyve megjelenése előtt halt meg. Nem emlékszem rá, csak azért ismerhetem, mert elkészítette a felvételeit. Csinált valamit, maradandót. Megoldotta, itt volt nekem, annak ellenére, hogy sikeresen eltették láb alól harmincöt éves korában. Nem olyan egyszerű egy békés, szeretettel, komolysággal, derűvel teli, ragyogó szemű épületgépészt nyomtalanul meggyilkolni. A magyar lakosságot megtizedelte a második világháború; nem szóvirág, statisztikai adat, tíz százalékunk meghalt. Arról is szól a történet, hogy ha valaki apa nélkül marad – ahogy a velem egykorúak közül annyian, nagy számban a Don-kanyar következtében – tehet ellene. Nem a gyilkosé az utolsó szó, nem is a politikusnak nevezett izéé, aki az Egyesült Államoknak és Királyságnak meg mindenesetre még Mexikónak hadat üzen, innen.

A Rondó egyik írásában régi fényképeket néz egy fiú, az apja képeit. Aztán melléjük rak egy újat, a sajátját, amely a jelen, és végül odaképzel hozzájuk egy negyediket is, mely „minden lehet”. És aztán azt mondja: „a hármast a négyesből kell nézni, mert csak onnan látható. Kell a teljes előhíváshoz, hogy tudja az ember: ez az egész a múlt lesz számára. Hogy annak tudja olvasni.” Minek véled azt, hogy az apád fényképeket készített, és így megragadhatóvá vált valahogy az is, ami vele együtt eltűnt és elsüllyedt? Jelképes véletlennek?

– Nem véletlen. A lényeg nem a fényképezés, hanem az, hogy olyan ember volt, amilyen volt, olyanok a képességei. Az meg miért volna véletlen, hogy élt velük? Örökül hagyta, ahogyan látni tudott. Persze most már megint olyasmiről beszélek, ami ott van a könyvekben. Nem szabad két mondattal elmagyarázni, mit is akar az a néhány tíz vagy néhány száz oldal. Volt egy barátom, huszonvalahány éves fiú. Azzal válaszolt egy könyvemre: most ismerte fel, hiszen neki is megvan a maga legelső emléke az életéből. Gondolkodni kezdett: mik is voltak az első pillanatok az ő életében, hogyan zajlottak, mi az ő családi kis-történelme. Mindenféle zűrzavarokban vergődött, ócska kábulatok között, ami akkor járta mifelénk, alkohol, a népi demo heroinja, a szipu (ragasztógőz zacskóból, Technokol Rapid, piros tubusos), mindkét nem beli szeretők – egyetlen lassú öngyilkosság volt az élete, ezt a formát találta az ellenkezés a Renddel szemben. Vakon tapogatózva kereste a sötétben, hogy ő kicsoda-micsoda, és a regénytől egyszerre csak eszébe jutott valami. Regényeket nem pedagógiából írnak – én biztosan nem –, rá mégis sokszor gondolok. Adni tudtam neki, és attól jól érzem magam.

– Térjünk vissza a Búcsúhoz, melyben egyrészt, ugye, adva vannak az apád képei, másrészt adva van egy szöveg, amelynek az egyik fontos motívuma egy – nem is egy, hanem ötven – kaleidoszkóp: sztaniolpapír hengerbe foglalt háromoldalú üveghasábban mindenféle csillogó, rázogatható, átrendezhető kis törmelékek. Maga a szöveg is törmelékes. Szándékos-e ez a kontraszt, mely a fényképek megkomponáltsága és a kaleidoszkóp fantasztikus törmelékei közt rezeg?

– Van a könyvben egy darab világ, ország, város ezerkilencszázhuszonnyolc és harmincnyolc közöttről. És van egy másik darab világ, ország, város ezerkilencszázötvenből. Hogy ezek hogyan hatnak egymásra? Nem Merényi Endre dolga, hogy ezt elmondja, és nem is Lengyel Péteré.

– Úgy veszem észre, hogy nemcsak magadról mint szerzőről, nemcsak a „műhelytitkaidról” nem beszélsz szívesen, hanem a téged körülvevő világ általában fontosnak tartott tényeit sem igen szereted néven nevezni. Ez főleg az újabb műveidre jellemző, a korábbiakra kevésbé. A Búcsú utcanevei, apró részletei – az újlaki utcanevek vagy a slágerszöveg-részletek – nagyon is stimmelnek, de például a II. világháborút következetesen „kettes sorszámú nagy mészárlás”-nak, Rákosit „zömök helytartó”-nak, Sztálint „bajuszos külföldi politikus”-nak nevezed...

– Az volt, azok voltak. A világ tényeit a nevükön, mi az, hogy. Ezeket az urakat, a kis bajszos társukkal együtt viszont nem szeretném emlegetni. Épp eleget írták le a nevüket, többször, mint a Bartók Béláét és Szent-Györgyi Albertét együttvéve. Jó, ilyen a világ. Torz. De ehhez nem kötelező hozzátenni. Pontosabb a mészárlást mészárlásnak nevezni, a háború szó azt a hamis látszatot keltheti, minthogyha itten az emberi történelem valamelyest civilizált keretei közé sorolható cselekménysor zajlott volna, úri modorban, kialakult szabályokkal. Pontosabb, ha azt az embert, aki egy külföldi hatalom érdekeit érvényesíti a mi érdekeink rovására, helytartónak mondom, mint mondjuk első titkárnak vagy kilencediknek. Ezek néven nevezett tények.

– Egy korábbi interjúdban azt mondtad, hogy „nem érdemes tudni”, ki a miniszterelnök.

– Ma is azt mondom. Már így is túl sok időt pazaroltunk rájuk. Azt inkább Bartókra kellett volna fordítanunk. Vagy Szent-Györgyire, Weöresre, Károly Gáspárra, Neumann Jánosra, Jékelyre, kit mondjak még? Nem mintha olyan nagyon értenék zenéhez vagy az informatikához. Csak: ők az emberiség vezetői, ellentétben az így-úgy ügyeskedő kisintrikusokkal, akiket vezetőnek nevez rengeteg kilo és megawattal mindenféle médium. S akik úgy tartoznak csak a fontos dolgok közé, mint a földrengés vagy az árvíz. A valóságos dolgok mások.

– A gyerekkorod szereplői például, akik persze, gondolom, nem az eredeti nevükön szerepelnek az írásaidban.

– És nem a gyerekkorom szereplői. A könyvben, ha minden jól megy, olyasvalami születik, ami azelőtt még nem volt. Ezért sem szereplői semmi másnak, csak annak a regénynek.

– Magyarázz meg nekem valamit. A Búcsú háttere – mármint az ezerkilencszázötvenes – valami elképesztően lepusztult, elromlott, összevissza kuszált háttér. „Ahol” – hogy téged idézzelek – „nem számít az adott szó. Ahol a szerelő lopja ki az alkatrészt a rádióból. Pénzt kell dugni a rendőr, a jogtudor és az orvos szivarzsebébe. Szarkupac áll a nyilvános vécében. Ahol a járókelők sziszegve utálják egymást az utcán”, és a többi. Mindez egy olyan összeomlásnak, egy olyan rombolásnak, egy olyan megszállásnak, egy olyan helyzetnek a következménye, persze, amelynek a „fő szereplőit” – legyen a kedved szerint – ne nevezzük néven. De ebben a szituációban az emberek, hogy megint téged idézzelek, „az úgynevezett történelem ellenére, mintegy tévedésből”, mégiscsak élik tovább az életüket. És mindez valahogy valami hihetetlenül vonzó képpé áll össze. Vonz, mert szeretet van benne. Hazaszeretet. Ez persze nem újság nálad.

– Ki nem szereti a hazáját? A legtermészetesebb emberi válasz a fákra, falakra, a lányok nevetésére.

– Mégis, valahogy most vettél le igazán a lábamról engem, a gyökértelen budapestit...

– Megint közbe kell vágnom: ez hülyeség.

– Micsoda?

– Hogy gyökértelen volnál. Hogy valaki attól, hogy budapesti, gyökértelen volna.

– Jó, hát túl vagyok rajta. Mondjuk, többek közt te is hozzásegítettél – mint azt a fiút a saját emlékeire való rácsodálkozáshoz –, hogy rájöjjek: igenis vannak gyökereim.

– Hogyne volnának. Mondani sem kell. Ami az idézetet illeti, hadd finomítsak. A szöveg, ott (a szerelő lopja ki az alkatrészt) a holnapra – mánkra – vonatkozik. Hogy bár még nem sejtjük, de „már kinyújtotta felénk állábait” az a világ.

– „...a felzabáló Balkán”.

– Igen. Amit a magyar köznyelvben és történelemben a balkanizálódás jelent. Nem függetlenül olyan élményektől, mint a török hozta pusztulás. A forradalom leverése után, a megszilárdult hatalmuk ihletében – konszolidáltnak becézték, azok se tudtak magyarul, ahogy ezek – szóval volt kurzustudós, aki javaslatokat tett visszamenőleg a törökverő és törökön hulló végváriaknak: nem kellett volna ellenállni. Akkor kevesebb áldozat esett volna, hódolt békében élhetünk, mint ama balkáni szomszédok, délnek. Nem számolta, hogy abban a békében, csak példának: az embereket arra kényszerítették, hogy törvényesen nyújtsák át rabszolgának a saját kislányukat, kisfiukat, adóba. Konszolid békességben. Szóval: ötvenben itt még épp csak elkezdődött, ami a hatvanas-hetvenes évekre aztán beérett.

– Mondd, Péter, nincs benned nosztalgia? Nem úgy értem persze, hogy az ötvenes évek iránt. De nem érzed-e úgy, hogy milyen jó is volt, mondjuk, tíz éve, szenvedve bár, de azt hinni, hogy ha visszahúzódna egyszer ez az egész „Balkán”, ha elmennének egyszer a megszállók, akkor bezzeg kiderülne, hogy milyen nagyszerű világ is ez itt?... Elmentek a megszállók, de a Balkán még mindig itt van valahol.

– Ki kell hogy ábrándítsalak. Én tíz évvel ezelőtt sem szenvedéssel töltöttem az életemet. Pontosan tudtam, mennyire illetlen dolog, de nem szenvedtem. Nincs, semmiféle nosztalgia. A kérdés második részére: ezt csakugyan nem képzeltem. Nem mintha nem tudtam volna, hogy itt a legutóbbi megszállás előtt sem volt demokrácia. A hetven év féltotális, majd totális uralmai jobban hatottak, mint képzeltük. Legyünk pontosabbak, mint képzeltem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy létezne emberszámba vehető, valamiféle minőséget képviselő honfitársam, aki ne a leg- legszabadabb demokráciákra vetné szemét, s ha egyszer a megszállók elmennek – ne a létező legszabadabb és a legdemokratikusabb földön kívánna élni. Rosszul gondoltam, ez is tény, sajnos. De hogy ettől az előző, beteljesedett terrorra, akár már puhuló állapotára, nosztalgiával néznék? Isten ments. Amióta az eszemet tudom, rémuralomról, egyén és nemzet önrendelkezéséről, nyitott országról és nyitott lélekről, a lelkiismeret szabadságáról vagy a Tengely-hatalmakról és a Szövetségesekről mindig ugyanaz volt a véleményem, nincs rá okom, hogy változzon. Halmozottan előnyös helyzetű gyerek voltam. Azokat az éveket, amikor egy ember beszerzi az alapélményeit a külvilágról, árvaházban meg az óbudai flaszteron töltöttem. Az utcán nincs esélye a párthazugságoknak. Nem hiszem, hogy nosztalgiánk támadhatna egy jó kis török megszállásra.

– Nem lehet, hogy ugyanezek az utcagyerekek ma felnőttként egymás torkát szorongatják mindenféle elveknek a jegyében?

– Aligha teszik. Ezek jobbára kiváló emberek voltak. Legfeljebb az ő torkukat szorongatták. De hagyjuk, levettem a kezemet a közéletről. Nem nézek párttelevíziót, és nem hallgatok rádiót – amióta a helyi nemzeti szocialista kiáltvány imponderábiliáin szöszmötölnek.

– Jó, ne politizáljunk, hiszen mondtad már, hogy nem érdekel. Bár egyetlenegyszer, nagyjából egy éve mégiscsak volt egy politikai jellegű megnyilvánulásod. Egy rövid, de annál szenvedélyesebb írást tettél közzé akkor, amikor először támadtak neki Göncz Árpádnak. Gondolsz-e valamit ugyanerről most, kilencvenhárom nyarán?

– Beszéltem már máskor is, rovatom volt a Magyar Naplóban, amikor megadták a jelet az ország kettészakítására, írótársaimat a náci nürnbergi törvények alapján osztályozták nyomtatásban, elképzelhetővé tették ezerkilencszázharminchárom hangját. Ugyanazt gondolom: nincs vitám ezekkel, és embert enni nem való. Ugyanazt gondolom. Sőt, azok után, amiket ugyanazok a figurák időközben az ország jövője, a demokrácia, a sajtószabadság ellen tettek, még úgyabbul.

– Miért épp akkor érezted úgy, hogy egy politikai ügyben hallatnod kell a hangodat? 

– Akkor egyszerre torkig voltam, elszakadt a cérna, tele lett. Bemutatták a támadók, hogy az ország demokratikus alapintézményeit, az egyensúlyt és ellenőrzést, amely nélkül nincs demokrácia, habozás nélkül feláldoznák a pillanatnyi párthaszonért és magán buliért. Ennyi az egész. Na hallod. Úgynevezett politikusok azt hiszik, ötven évvel a Nagy Mészárlás után, hogy hitvalló nácikkal köthetnek nagy ügyesen taktikai szövetséget, aztán majd kezet mosnak... Nem értesültek róla, hogy a nemzeti szocializmus, a képviselőivel együtt kívül esik az emberiség körein. A kurzus elévülhetetlen bűne, hogy elképzelhetővé tette a hangnemet. Soha semmi le nem mossa róluk a történelmi felelősséget – hogy a hazámban valakit büntetlenül lehet fejbe rúgni, gyilkolni azért a bűnért, hogy a pigmentációja eltérő, legyünk pontosak, sötétebb ... Amúgy nézd meg a házfalakat, amikor nincs pontosan meghatározható politikai gerjedelem és érdek: az emberek, akármilyen emberek elfelejtik odamázolni a gyilkos feliratokat. Minden perc azt bizonyítja, hogy a gyűlölet nem bentlakó tulajdonsága az embernek, azt úgy kell gerjesztenie néhány áruló értelmiséginek. Felhívott az újságcikk után telefonon egy volt barátom – nehéz kimondani a szókapcsolatot, hogy volt és barát –, felhívott, és kilencven percen keresztül mondta, mondta, hogy milyen rosszul tettem, hogy megírtam. Odaálltam vele, vélte, az egyik oldal mellé. Csak hát az egész mellé álltam oda, az ország mellé. Azóta sem értünk egyet. Azon volt ismerőseim, akiknek gorombább a véleményük, persze nem telefonáltak. Nem tudom, mit lehet erről még mondani, ott a szöveg: könyvnapi ajánlás az államfőmnek. S tegyünk még egyszer egy szótártani kitérőt. Nem tudom, észlelik-e eléggé az emberek: médiuméknál nem emlegetik államfőnek az államfőt, hátha zokon veszi a nagy testvér (belföld). Emlékszel arra a jelzőre, hogy endékás? Vajon hány honfitársunk tudta, hogy azért mondja, mert egy szép napon elvtársi panaszt tettek a pártközpontnál a sajtóra keletnémetek, hogy keletnémetnek emlegetik őket? Használtam. Megszoktam, hogy az asztalt asztalnak mondom, s ha leírok egy szót vagy ötszáz oldalt, vállalom, amíg élek. Amikor fizetett újsághirdetés kelt az ország és államfője védelmére, büszke voltam, hogy felkértek, írjam alá.

– Tessék: mégiscsak van köze a névnek a műhöz. Mégiscsak érdekes, hogy hogy hívják a szerzőt.

– Állampolgári léte mindenkinek van. Ehhez nem kell könyvet publikálni vagy három métert ugrani magasba.

– A Rondóból idézlek: „figyeljétek a mesélő embert”. A szóban forgó alapintézmény, amely mellett a szavadat felemelted, ugyanakkor konkrét személy is, és szintén egy ilyen „mesélő ember”.

– A mesélő ember például nem szokott gyilkolni. De a dolgon az sem változtatna, ha jogász vagy esztergályos lett volna államelnökké. Az a lényeg, hogy ő, a Bibó-per másodrendű vádlottja, integer ember, amiként az elsőrendű vádlott is, a tisztessége százszázalékos, s ilyen nem sok van. Az ilyenek nem szokták szeretni a barna és a piros totálisat. Azok a polgáraink, akik a nácikkal – magyar és német nácikkal –, valamint a rájuk következő totális állammal – magyar és orosz belügyi szervekkel – szemben egyaránt bajba kerültek, azért, amit tettek. Becsüljük meg őket: ők – tegnap, ma, holnap –, hogy mondjam, hogy ne legyen bombasztikus: ők az ország. A legjobb arcával. Amilyennek szeretnénk, amilyennek álmodjuk; s amilyen a forradalom napjaiban volt. A történelem ezekkel az emberekkel fogja majd adatolni, amit mindannyian tudunk: a magyar nép sem gyatrább bármely másiknál.

– Maradjunk még a mesélő embernél, de térjünk vissza az irodalomhoz. Tehát, még egyszer: „figyeljétek a mesélő embert”. Ki szól kihez? Ki mondja azt, hogy „figyeljétek”? Ki beszél?

– Alapvető mesterségbeli kérdés.

– Amikor ezt mondod, akkor az ember nem tud mást maga elé képzelni, mint egy embert, aki mesél, nem igaz? Hogy szóban-e vagy írásban, az már részletkérdés.

– Nem is kérdés, azonosnak tekintjük.

– Első vagy harmadik személy. Neked nem okoz problémát?

– Dehogyisnem. Az egyik első dolog, ami eldől. Vagy nem, nem magától, az is döntés. Mindenkinél. Már amennyiben olyan prózát ír, melyben van jelentése a személynek, a mondatoknak, az összefüggéseknek – vannak másfajta szövegek, egészen kiválóak is. Örökre megjegyeztem magamnak egy Moravia-nyilatkozatot. Ő, ugye, egyes szám első személyben ír. Rendben. Vannak gyengébb munkái is, de némelyik maradandó. Elsősorban a Közömbösökre gondolok. Egy nap elvi nyilatkozatot tett, miszerint az írónak ma már egyes szám első személyben kell beszélnie – valahogy úgy szólt: a világ annyira elbonyolódott, hogy élő ember nem tudhat mást a valóságról, csak amit önmagáról mond. Másképp az olvasó nem fog hinni neki. „Ma már”: annyit jelent, hogy haladunk rendíthetetlen előre, rettentő korszerűek vagyunk és áramvonalasak, a huszadik századi író annyival jobb a teszem háromezer évvel ezelőttinél, mint a huszadik századi világítóeszköz. Moraviának az Egy asszony meg a lánya című regényében az első személyű elbeszélő a címbeli asszony, a szerző neve a borítón hímnemű, akárhogy osztom-szorzom, nem jön ki. Nyilatkozhatott volna úgy: én minden körülmények között első személyben írok, ez a munkamódszerem, kész. Első és harmadik személy: nyelvtani forma, ragozás. A harmadik személyben írt Ulysses belsőbb, inkább első személyű elbeszélés, mint a Moravia-regények, például.

– Egyszer azt nyilatkoztad, hogy te mindig ugyanazt az egy regényt írod...

– Egy ember vagyok, egy történetet akarok elmondani. Egy meglehetősen ágas-bogas, de összetartozó történetet. Ahogy mindenki.

– Igen, bizonyos motívumok, helyszínek, szereplők szinte mindegyik könyvedben felbukkannak. Mégis elég nagy különbség van formailag is, stilárisan is, mindenféle szempontból, a korai és a legutóbbi munkáid közt.

– Ahogy köztem és köztem is, hogyne.

– Minek felelnek meg inkább ezek a különbségek? A magad személyiségi korszakainak vagy az irodalom korszakainak?

– Remélem, az előbbinek.

– Akkor így kérdezem: befolyásol-e az, hogy hogyan szokás írni, hogy mások hogyan írnak? Persze nem a mestereidre, hanem a kortársaidra, a nemzedéktársaidra gondolok.

– Ha jól értem, a kérdés ez azt jelenti, hogy igyekszem-e úgy írni, ahogy a héten a legmenőbbek. Hát nem. Még negatív értelemben sem befolyásol. Azért sem tennék egy hajszálat keresztbe, hogy elkerüljem. Vagyok, aki vagyok. A korszakok, fordulatok jönnek, elmúlnak. Egyszer azt mondta valaki – azóta híres ember lett –, hogy vége a regénynek, mostantól kezdve csak a tényregény van. Megjelent Truman Capote Hidegvérrel-je, a pofa előírássá tette. Persze, nemcsak az az ember. Volt, hogy itt is francia új regényeket írtak, volt, hogy behaviourista Hemingway-novellát. Magyarországon – s felteszem, hogy más gazdag kultúrájú kisebb országokban is – általában újratörténik mindaz, ami a világban végbemegy. Mindig is benne akartunk lenni a világ vérkeringésében, épp azért, mert kicsik vagyunk, s nem engedhetjük meg magunknak, hogy korlátoltan provinciálisak legyünk. Mi nem hihetjük azt, hogy magunk vagyunk a világegyetem. Egyes nagy nemzetek és kultúrák, Kínától Franciaországig ezt teszik, és sokat veszítenek vele. Nálunk az áramlatok mindig is bejöttek, és hevesen hatottak. Akkor, az után jön az egyes ember dolga. Ha nem azt csinálja, ami önmaga – nyitottan mindenre, persze –, az csak rosszat tesz. Mindenkinek, nincs kivétel.

– Mégis emlékszem, hogy volt egy rövid periódus, amikor nagyon is együtt emlegettek téged néhány más íróval. Ez úgy a hetvenes évek legvégén lehetett. Azt mondták, ti vagytok a Péterek: te, meg aztán Nádas Péter, Esterházy...

– Bereményi Péter.

– Jól van, na. De Hajnóczy akkor még élt, és ő igenis Péter volt. Szóval, valamiért valakik együtt emlegettek benneteket. Nem tudom pontosan, miért. Talán mert mind „fiatal írók” voltatok, ahogy akkoriban a kultúrpolitikából kilógó írókat nevezték. Aztán persze változtak az idők, Hajnóczy meghalt, a fiatalírózás kiment a divatból. Te magad érezted-e úgy valaha is, hogy a tagja vagy valamiféle irodalmi társaságnak?

– Társaságnak nem. Volt idő, elég hosszú idő, hogy új vagy induló próza sehol sem volt a nagy pusztaságban. Aztán egyszer csak lett. Közege, visszhangja a szónak.

– Azért egy konkrét társasági ügyed is volt. A Rondóra gondolok, ami eredetileg egy Csaloggal, Nádassal, Esterházyval, Kornissal közös kötet címe lett volna, de végül is nem valósult meg. A címet, ugye, neked engedték át aztán a többiek. Megírtad ezt azóa te is, Csalog még annak idején, a Naplóban...

– A címről Zsoltot kérdeztem meg, az ő találmánya volt. Esterházy is megírta, benne van valamelyik kötetében, Nádas is, aki aztán nem közölte, csak mostanában a Kortársban, majdhogynem lábjegyzetként.

– Sokszor érzem: a profi beszél belőled. Nem csoda: nálad profibb írót nemigen ismerek, azt hiszem. Nehéz elképzelnem, hogy valaki nálad sokkal aszkétikusabb és kizárólagosabb módon művelje ezt a mesterséget. Napirended van. Nem tudom ugyan, hogy milyen részletes rend szerint osztod be a napodat, de azt tudom, hogy mikor vagy megközelíthetetlen: körülbelül reggeltől estig. Amióta a Fényújságot abbahagytad...

– Kirúgtak, nyolcvanhétben, korukat megelőzve. Nem volt értelme gazdaságilag, hogy ott legyek. Igazuk volt, helyeseltem a kirúgatásomat. Megtakarították a fizetést, társadalombiztosítást, és velem jót tettek, tizenhárom év után végre nem kellett gyagyás reklámszövegeket írnom.

– Azóta tehát itt ülsz reggeltől estig a géped előtt. Szép színes a monitorod. Nádasról úgy tudom, ceruzával szeret írni. Másrészt – láttam egy riportfilmben – nála rend van, nálad meg rendetlenség. Lehet, hogy mégsem vagy aszkéta?

– A monitorom azért színes, mert amikor döntenem kellett, leültem fél napra egy színes, fél napra meg egy kétszínű ernyő elé, és kísérleti úton megtudtam, hogy a színes nem fárasztja a szememet. Hogy a rendetlenség az aszkézis ellenkezője volna? Ezen még nem gondolkodtam.

– Lehet, hogy ez csak látszatrendetlenség?

– Ez olyan szépen hangzik, hogy maradjunk ennyiben. Amúgy: ülök naphosszat az asztalomnál színes cédulák, tényekben dúskáló könyvek között és azt csinálom, amit a legjobban szeretek, teremtett világok között mászkálok kényemre-kedvemre – mi ez, ha nem a tiszta hedonizmus?