De van remény. Figyeljétek a mesélő embert.
Nem tartja erénynek, mondja a szakállas, nem is változtathat rajta, de tény: ő akkor sem tudna embert ölni, ha a saját életét menti vele, ez bebizonyosodott, tiszta, kísérleti helyzetekben. Míg mondja, felhúzza az inget a derekán, és egy sebhelyet mutat, magyarázat nélkül, mint valami tárgyi bizonyítékot. Szilva sem. Nem képes rá. És nem is engedheti, hogy öljenek a szeme láttára.

„Ez az egész: a hármast a négyesből kell nézni, mert csak onnan látható. Kell a teljes előhíváshoz, hogy tudja az ember: ez az egész a múlt lesz számára. Hogy annak tudja olvasni.” (Két sötétedés)

Lengyel Péter Két sötétedés (továbbiakban KS) című elbeszéléskötete nagyon szoros belépőt nyújt a regényíró Lengyel Péterhez, s ezt a kijelentésünket elsősorban nem a szerző közlésére alapozzuk.1

A névnek, a megnevezésnek mint az emlékezet szinte nélkülözhetetlen alakzatának mindhárom1 regényben kiemelt szerepe van. Az utcanevek játéka a Macskakőben válik bravúrossá, ám a két korábbi regény is utcanevek, személynevek, álnevek, egyszerűen nevek sokaságát alkalmazza az átlagosnál gazdagabban. A név szükségszerű és lényegi viszonyban áll az emlékezettel, a név védelmet biztosít az idővel szemben.