Publicisztika

Ajánlás, Könyvhétre (1992)

Államfőmnek, köszönettel, mert a helyén van

Mégiscsak istenáldotta ország ez a te hazád. Ha a veszedelemben ilyen ember támad védelmére, amilyen az államfő. Egyszer minthogyha a szerencse is mellénk állna.Hányszor gondoltál rá két év alatt. Amikor nem folyt a vér a Margithídon. Amikor egy ízben már nem lett pártközlöny a távolba-látó fennmaradt részéből. Ezerkilencszázharminckilencben születtél. Életed során ma először van olyan államfője az országnak, akire a polgár felnéz, akit az emberek magukénak éreznek, aki méltón képviseli. Angol emberek, újabban spanyol emberek ezt egészen természetesnek veszik az uralkodójuktól. Nekünk először. Tessék végiggondolni – a kínos-avatag, tompa agyú lovastengerésztől a borban áztatott keleti al-helytartókig.


Miért írsz?

Válasz a „Nappali ház” kérdésére

Miért? Mert nem élek örökké.

A személyes hozzájárulásom az emberiség teljes élménye és a kifejezett tapasztalat közötti szakadék áthidalásához. Nehogy már úgy hagyjuk itt ezt a világot, ahogy találtuk.

Mohóságból, a Homo Sapiens Sapiens örömszerzésre irányuló törekvése űz. A pasztell zöld cédulák, középkék alapon meleg szürke képernyő-szövegek.

A lányok mosolyáért. Kell, mint egy falat kenyér.


A Város, egy nap

– budapesti gyorskalauz (1991) –

Az én városom olyan város. (Regény szereplőim, nők és férfiak között mindig ott van az ő személye, a városé.) Vendége leghelyesebben teszi, hogy ha jár, csak jár. Mi, bennszülöttek sem tudunk jobbat kitalálni, ha bizalmas viszonyba akarunk keveredni vele.


Orchideák (1990)

– kérdésre, ma és mindig, az elkötelezettségről –

(AZ ASZTAL KÉT OLDALA) Képzeljen el mindenki, kérem, egy hosszú, sima, üres asztalt. Mint Panmindzsonban a fegyverszüneti tárgyaláson, ahol a 38. szélességi fok északi oldalán ült az egyik fél, a délin a másik. Ott most határ van, vasból és tűzből. Itt, a képünkön, béke. Európában, mondjuk Európa szívében, mondjuk Franciaország déli tájain, Bordeaux-ban, a Garonne partján a Könyv-szalonra sebtiben emelt hófehér hangárban.


Német (1990)

Zebra

(NYELVI STRATÉGIÁK) Egész életemben meg akartam tanulni németül. Egész életemben úgy gondoltam, hogy megtehetem bármelyik pillanatban. Amikor akarom.

Ha a budapesti utcán egy külföldi megállít: merre kell a Ramada-szállóba autózni Pestről, vagy hol lehet olcsón sörözni, mindennél nagyobb a valószínűsége, hogy német nyelven fog megszólalni. Középkorú arab úr a Váci utcán azzal súgja füledbe, hogy nyitott az ország: „tauschen-change-Wechsel”. Kettő-egy a német javára az összes többivel szemben. Történelem. Már földrajz.


Jelek

– a hazai frontról (1990) –

(ORVOSI LÓ A NAGYKÖRÚTON) Ahhoz, hogy megtudd, milyen is ma a világunk: sötét és keserű, vagy némi ígéretet is hordoz a tél eleji napfényverés, elég egyetlen séta a budapesti Nagykörúton. Minden árus asztal, minden szembejövő és minden portál jellé válik. Az évtizedek mozdulatlansága után a zűrzavar – hála Istennek. A jelek többféleképpen értelmezhetők, s hogy kinek hogyan, az az egyes ember, mondjuk úgy, legbensőbb lelki szerkezetén múlik.


Az Isten szerelmére! (1989)

Zebra

(A ROMÁNORSZÁGI VÁLTOZÁSOKRA) Hittem mindig, hogy nem tudják majd lerombolni a falvakat, Kolozsvárt, a saját fővárosukat. A puszta földre pedig vissza fognak költözni az emberek, ugyanoda, világos új házat csinálnak. Szombaton írom. A nap, amikor még nem dőlt el. Szoríthatunk mi itt akárhogy, ők fogják eldönteni, a vérükkel, Bukarestben és Temesváron, Nagyszebenben, Brassóban és Aradon. A sajátunk az ő forradalmuk és az ő halálaik, nem csak azért, mert magyarok is hullanak.


Vérfarkas (1990)

Zebra

(BORBÉLYSEGÉD, A TILTÁS VARÁZSA) Ülök a borbélynál, teszem azt, a segéd lekeféli a hajat a nyakam köré kanyarított fehér lepedőről, szóródik halmokban a földre, majd egy tanuló-gyerek fel fogja seperni. Maga a békesség. Tegyük félre a képet egyelőre.

A könyveknek és filmeknek, amelyekkel az embereket a világban olcsón elszórakoztatják, az utóbbi években egyre nagyobb százaléka a kémtörténet.


Civil ország

– a hazai frontról, 1991 –

(SZABADSÁG, MÁSFÉL SZOBA) A saját hangomat is csak akkor hallom, ha nagyon közel hajolok a nőhöz. Körül száz különféle korú és öltözetű ember zsongása, locsogása, nevetés, szipogás, kiáltás és szenvedélyes okoskodás. A konyhabenyílóban fecsegek a vékony szőkével. Árakról, a buszok fekete füstjéről, melyet a gyerekeink levegő helyett szívnak. Hogy hogyan paccolják el megint az utcaneveket, hogy milyen világban fog felnőni a kislánya. A konyhapultot ellepte száz papírtányér, az étel vihar tépte maradványaival.


Jelen!


Jelen!

Volt egy egész jó elemi iskolám a fél tucat között, amelyekben a nyolc osztályt végigjártam. Háború utáni idő volt. Azután osztályháborús. A Lajos utcai fiúiskolában ötödik második félévében kötöttem ki. Otthon, Óbudán, odajárt az utcából mindenki. Kórusa is volt az iskolának, egyszer elsők lettünk egy országos versenyen. Kodály Zoltán eljött a Lajos utcába kórust hallgatni.